Fischer Gábor: Montecarlo!

Magyar Rulett

filmhu:Magyarországon szokatlan módon a forgatókönyv kidolgozására igen sok időt szántatok, sőt, Bécsben egy intenzív interkurzuson is részt vett a szkript.

Fischer Gábor: Igen. Hét napon keresztül reggeltől estig egy kis csoportban a bejutott öt sztori megbeszélése folyt. Napról napra, szinte leckeszerűen kellett írni a változatokat belőle. Van olyan jelenet, ami Bécsben lett feszesebb, tehát mindenképp hasznos volt a kurzus. De ezzel koránt sem lett vége, hisz hazajöttem, és a Madzagosok is elkaptak egy körre. Ők is ízekre szedték a könyvet s kellemetlen pillanatokat okoztak nekem, aminek hosszú emésztése után beláttam, hogy bizonyos dolgokban igazuk van. Ezt is beépítettem a könyvbe. Tehát nagyon sok lépcsőn átment a szkript, nagyon sok emberrel, nagyon sok féle konzultáció volt.

filmhu: Dolgoztál a Hukklében, mint rendezőasszisztens. Mennyire erős a Simó-osztály tagjai közt az összetartás, van-e egyáltalán?

F.G: Szerintem ez nagyon fontos. Lelkileg nagyon nagy segítséget ad az, hogy az ember életében vannak olyan pontok, amikor tudja, hogy hisznek és bíznak benne. Akarják, hogy ő sikeres legyen, s örülnek, ha az. Ez ritkaság, és mindenképpen fontos. A Madzag Filmegyletben mindenki ilyen. Ha megnézzük az eddig elkészült hat filmet, amit a madzagosok csináltak első filmként, akkor azt látjuk, hogy ezek a filmek annyira különbözőek, hogy teljesen okafogyott lenne rivalizálásról beszélni. Nem arról van szó, hogy a Simó kinevelt nyolc kicsi Simót, mert akkor nyilván fojtogatnánk egymás torkát. Mi, épp ellenkezőleg, örülünk egymás sikereinek, és ez nagyon sokat segít. Manapság már a gyerekfilmek is arról szólnak, hogyan fojtsák, öljék meg egymást az óvodások.  Az ilyen közhangulatban ritka az összetartozás, viszont ha mégis van, akkor az nagyon jó.

filmhu:A Dialektika című rövidfilmed erősen szarkasztikus, kemény film. Mennyire lesz benne ez a fajta radikalitás a Montecarlo!-ban?

F. G.: Remélem, hogy valamennyire igen. A filmben vannak kritikus dolgok jócskán, az iskolában például szakadnak le a mennyezetek. A forgatókönyvben van egy államtitkár figura, ami eredeti változatban miniszter volt.  Ő a hatalom embere. Az eredeti változatban sokkal szarkasztikusabban jelent meg, mint végül a filmben. A sok jó tanács hatására leszelídítettem. Beláttam, hogy a közmédiában is, meg mindenhol annyira a politikára van kihegyezve az életünk, hogy ebben filmben inkább ne is jelenjen meg direkten. Ha erre helyezném a hangsúlyt, akkor a film egy rosszízű publicisztika felé venné az irányt és azt nem szeretném. A Dialektikában a direkt kritika működött, de itt nem. Ha valamiben hasonló lesz hozzá a Montecarlo!, akkor az inkább a humor.

filmhu: A film melyik rétege legfontosabb számodra rendezői szempontból? A történet, a szereplők, netán az egyes szituációk?

F. G.: Hát erre nehéz okosan válaszolni. De ha egy kivégzőosztag falhoz állítana, hogy most válasszak, s nem azt választanám, hogy tüzet vezényeljek magam ellen, akkor azt mondanám hogy inkább a történet. Amikor én írtam a filmet akkor eszem ágába se jutott egyetlen színész sem. Persze a szereposztás fázisánál a színészek nagyon fontossá válnak. Akkor az is kiderül, hogy hiába írtam én le bármit, ha az adott színész habitusa ezt ledobja magáról. Ilyenkor kompromisszumot kell kötni: arról is szóljon a dolog, amit én akarok, de ne rontsa el a filmet az, hogy idegenül, hamisan csengő mondatokat legyen kénytelen mondani színész.

filmhu:A Montecarlo!-nak végül milyen a szereposztása?

F. G.: A matematikatanár, aki ezt az egészet levezényli, Mucsi Zoltán. Az iskola igazgatója Koltai Róbert, a franciatanár Pikali Gerda. Nagyon különböznek egymástól. Főleg a két férfi főszereplőn látszik mennyire mások, és mennyire különbözően játszanak. Szerintem ez kimondottan jó, mert így egymásból is teljesen új dolgokat tudnak kihozni.

filmhu:Mennyire tartod kézben a színészeket? Mi velük a munkamódszered?

F. G.: Roppant nehéz dolgom van. Egyfolytában jönnek az ötleteikkel és ez nagyon jó, és borzasztóan sokat segít, főleg egy ilyen "nyeretlen kétéves"-en, mint én. De a rengeteg előkészítés után a forgatás már teher, inkább kényszerpálya. A színészek ekkor is hozzák a maguk jó ötleteit, amik közt szelektálni kell, hiszen ez a rendezői feladat. A rendező feladata, hogy despotaként uralkodjon és irányítson: mi az, ami belefér a filmbe, s mi az, ami nem. Én nem hiszek abban, hogy a rendező előjátszással teremti meg az alakítás alapját. A színészek jönnek, megajánlanak egy figurát, én pedig döntök.

filmhu: Ha már a rendezőnél tartunk: mi egy rendező dolga, egyáltalán, milyen szerinted az eszményi rendező?

F. G.: Azt hiszem Sidney Lumet írja egy helyen, hogy a rendező a forgatásokon mindig téblábol és megpróbál mindenkinek segíteni, mert nincsen semmi dolga. Ezzel én teljesen egyetértek, mert a rendezőnek az igazi feladata az előkészítés. Ha ott meg tudod teremteni azt a történetet, ami jó, és el tudod hitetni egy csomó emberrel, hogy ebből érdemes filmet csinálni; aztán össze tudsz állítani egy csapatot, meg tudod találni a helyszíneket, az operatőrrel meg tudod  beszélni a képeket, a színészekkel is az elképzeléseidet stb. - akkor neked a forgatáson időd és lehetőséged sincs arra, hogy „rendezzél”. Supervisorként kell figyelned, hogy a dolgok a jó irányba alakulnak-e vagy sem. Aztán a vágószobában jön megint a kemény rész, amikor komoly döntéseket hozol. A Montecarlo!, ha moziba kerül és sikere lesz, a nézők nagy tömege a három főszereplőt fogja megjegyezni. Egy szűk rétegen, néhány vájtszeműn kívül senkit nem fog érdekelni az, hogy ki rendezte a filmet. És ez így van rendjén. Ha az ember híres akar lenni, nem rendezőnek megy. Rendezni baromi jó dolog, isteni szerencse, ha az ember csinálhat filmet. Annyi az egész, hogy kijössz ide és jól érzed magad. Tavaly (az interjú 2003-ban készült - filmhu), mikor beteg voltam, annyi minden megváltozott bennem, hogy úgy gondolom: az első az, hogy egészséges legyél és örülj a világnak. Vannak, akik úgy csinálnak filmet, hogy abba bele kell halni - én ebben nem hiszek. Még a világ legjobb filmje sem ér annyit, hát még ezek az elsőfilmek.

filmhu:Milyen a becélzott közönségréteg?

F. G.: Bárki megnézheti, és mindenkinek megtalálhatja benne azt, ami hozzá szól. Úgy gondolom, hogy hibát követnek el azok, akik valamiféle előítélet alapján választanak filmet. Van az a típus, aki nem néz magyar filmet. Inkább beül az Ölj és lőj 22.-re, mert az jól szól, és sok benne a durranás. A másik véglet pedig, aki nem ül be egy közönségfilmre, mert hát mégis, az "csak szórakoztat", semmi több. A Montecarlo! szórakoztató filmnek készül, de nem csak annak. Az épelméjű embereknek szánjuk ezt a filmnek. Azoknak, akikben nincs semmi előítélet, amikor beül a moziba.

filmhu: A Montecarlo! története honnan ered?

F. G.: Egy barátom mesélte az újsághírt, hogy Franciaországban tanárok elkaszinózták a suli pénzét és lecsukták őket. Ez nagyon megfogott. Rájöttem, hogy milyen sok minden rejlik egy ilyen abszurdnak tűnő szituációban.

filmhu: A helyszíneknek milyen jelentősége van a filmben?

F. G.:  Az a klisé, hogy itthon minden ilyen romos, mint a filmbeli iskola, külföldön meg kolbászból van a kerítés is, minden marcipán és tip-top. Ehhez képest a film egyik legszebben fotografált helyszíne Szentendre. És Budapest. Persze ott van Velence és Monte Carlo, amik szintén nem csúnyák. De a film ezzel a klisével szakítani akar. Bár a Montecarlo! arról szól, hogy itt nagyon nehéz, ezért kimennek, és megpróbálják. Az, amit sok magyar filmben látunk, hogy itt minden szürke és csúnya, nem igaz. A helyszínek kiválasztása magától adódott. A legnagyobb kaszinó Monte Carló-ban van. Sőt, a monte carló-i kaszinóbelsőket már leforgattuk előbb, persze Budapesten. Merétei Tamás díszlettervező csodákat művelt egy budapesti teremmel. Velence, pedig egy helyszín, ami útba is esik, meg kihagyhatatlan olyan tanáremberek számára, akik nem járják minden évben körbe Európát.

filmhu:Mint elsőfilmes rendező, milyen tapasztalatokat szereztél a forgatás során?

F. G.: A legfontosabb tapasztalatom az, hogy untig elég kétévente egy filmet csinálni. Annyira kimerítő, hogy tényleg elég. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ebben az országban óriási bajok vannak a pénzek körül, mert ha én kétévente egy filmet akarok csinálni, akkor éhen halok. Ez nem normális, a rendezői gázsiból egy rendezőnek meg kéne tudnia élnie két évig. Egy film előkészítése, a szellemi munka és aztán persze a forgatás: ez két év, minimum. Amit szeretnék még kiemelni, az a film képi világának kialakításakor kapott segítség. Merétei Tamás volt a díszlettervező és építő, aki hihetetlen csodákat készített szinte semmi pénzből, a másik fontos ember pedig Márton Balázs operatőr, aki nagyon lelkiismeretesen és szépen pótolja azt a profizmust, ami belőlem hiányzik.

filmhu:A film kizárólag magyar gyártású, vagy koprodukciós?

F. G.: Az MMK finanszírozza a költségvetés nagy részét, a Katapult Filmen keresztül. De ebből nem tudtuk volna megcsinálni. 80 millió jött onnan és az kevés. 110 millióra van szükség a filmhez, ezért a fennmaradó részt a Filmpartners hozta. Amit még ezzel kapcsolatban fontosnak tartok elmondani, az a stáb helyzetével kapcsolatos. Ma, Magyarországon nem tudnánk egy olyan költségvetést beadni, amelyben elfogadható mértékben tüntethetjük fel a gázsikat. A szakemberek nincsenek megfizetve.
A másik, ami nagyon jellemző a magyar filmgyártásra, hogy az emberek szerződés nélkül dolgoznak, és a végén átbasszák őket. Én magam is jártam így. Ezért erkölcsi kötelességünk volt mindenkinek szerződést adni és viszonylag tisztességes pénzt kifizetni. Ha ezeket a minimális dolgok (szerződés, korrekt fizetés) jelentik a profizmus, akkor azt kell mondjam, hogy ma Magyarországon jószerivel csak amatőrfilmek készülnek.

filmhu:Mi lenne szerinted a megoldás arra, hogy a magyar filmgyártás ilyen szempontból "profi" lehessen?

F. G.: Szerződéses fegyelem kellene, átlátható keretek, szükség lenne céhekre, és önérdekvédelmi szervezetekre - szakszervezetekre, amelyek megszabják és kiharcolják azokat a bérminimumokat, amelyeket bizonyos filmes szakágakban fizetni kell. Legyen igenis céhe a világosítóknak, kellékeseknek, stb. Ha ez le van fektetve, akkor egy adott film költségvetésében a bérezés megkérdőjelezhetetlen tétel lenne. El kell ismerni, hogy a stábnak is van egzisztenciája. Ami szintén fontos, hogy a 110 millió forintot a filmre költöttük, és ez remélhetőleg meg is látszik majd rajta. Emiatt ténylegesen többet tudunk mutatni belőle, mint amennyit ennyiből szoktak, mert lenyúlóemberek nem voltak a stábban.

filmhu: Azok milyenek?

F. G.: Saját zseb, kiszámlázott tételek.

filmhu: Következő terv? Van már egyáltalán?

FG. Persze, van egy aranyos ötlet, egy vidám történet, de mivel egy sor sincs belőle leírva, ezért nem akarok mondani róla semmit.  Ötlet az van, viszont biztos nem forgatom le még egy darabig. Kell egy kis pihenés.
Annamari és Makkosi randevúja a kölcsönlakásban. Megzavarja őket Rónaszegi felesége, menekülniük kell.

Másnap az évzáró ünnepség után, melynek vendége Hadfy államtitkár is, az igazgató bejelenti, nincs pénze az iskolának, valószínűleg be kell zárni, ha nem találnak ki valamit. Egy tanár javasolja, hogy próbáljanak meg pénzt szerezni Hadfytól, aki közismerten korrupt, bizonyos rész fejében tudna támogatást szerezni, de Rónaszegi hevesen elzárkózik ez elől.

Annamari és Makkosi kirándulnak Szentendrére. Annamari rosszkedvű. Makkosi mindent megtesz, hogy felvidítsa. Annamari elmondja, ott akarja hagyni az iskolát, mert nem lat semmi perspektívát a tanításban, mint ahogy az o kapcsolatukban sem. Franciatanárnő létére az egyetem óta nem volt Franciaországban. A legkellemetlenebb pillanatban egy kaszinó előtt sétálnak el, Annamari unszolására bemennek. A szakítás miatt rosszkedvű Makkosi csak úgy odamondja, mi lesz a kovetkező szám. Bejön. Ő lepődik meg a legjobban. Tesz meg egy kísérletet. Az is sikerül. Nem érti.

Annamarival a Dunaparton sétálnak. Annamari kérdi, miért nem játszik, ha van szisztémája. Makkosi elmondja, hogy nincs szisztéma. Ami itt történt, az véletlen volt.

Makkosi otthon. Megismerjük életkörülményeit: anyjával lakik egy lakásban. Elmondja, hogy veszélyben az iskola. Itt mar csak a csoda segíthet, mondja anyjának. Hirtelen feleszmél a szóra.

Rónaszegi és Makkosi a nyári horgászathoz vásárolnak. Rónaszegi rosszkedvű. Nem lat kiutat az iskola megmentésére. Makkosi hirtelen megkérdezi Rónaszegit, hisz-e a csodákban? Rónaszegi nem érti. Makkosi ráparancsol Rónaszegire, hogy jöjjön vele.

A szentendrei kaszinóban Makkosi megismétli korábbi mutatványát. Megint nyer – képzeletben. Rónaszegi elképed: miféle szisztéma ez? Nem szisztéma, ez csoda – mondja Makkosi. Makkosi előadja az igazgatónak, menjenek Monte-Carlóba, ott megmenthetik az iskolát. Rónaszegi hisz Makkosinak. Makkosi javasolja meg, hogy vigyek magukkal Annamarit, aki beszel franciául. Eszméletlenül berúgnak.

Elmennek Annamarihoz, aki egy földszintes sorház udvarán levő egyik egyszobás lakásban el. A két férfi előadja a javaslatot. Annamari végül is örül a dolognak, mert Franciaországban lehet, franciául beszelhet. Azért kierőszakolja Rónaszegiből, hogy a pénzből egy részt o kap „fordítási díjként”.

Az érettségi vizsgán egy teremben vizsgáztat Makkosi és Annamari. Annamarinak az egyik diák elmondja, hogy idén nyarat a francia riviérán töltik, magánrepülőn utaznak majd oda. Annamari elképedten hallgatja.

Nyár van, az iskola zárva van. Rónaszegi nem akarja, hogy lássák, hogy bemegy, ezért az alagsoron keresztül lopóznak be Makkosival, mint a betörők. Az igazgatói irodában magukhoz veszik a papírokat, ekkor azonban megzavarja őket az éjjeliőr, kénytelenek a kanapé alá bújni, amíg az éjjeliőr alkalmi partnerével hancúrozik.

Rónaszegi szerez egy meg éppen használható mikrobuszt egy ismerősétől.

Gondban vannak, hogy honnan szerezzenek elegáns ruhákat. Rónaszegi először a jelmezkölcsönzőre gondol, de Annamari kineveti. Végül Makkosi anyja odaadja a dédapa már kissé ódivatú szmokingjait, persze igazíttatni kell rajtuk.

Elindulnak. Az úton nagy a feszültség Makkosi és Annamari között. A kis mikrobusz nagy feltűnést kelt már Ausztriában is, egy benzinkútnál egy gyűjtő alkudni kezd rá. Nem adjak el, végül azért odaadja nekik a névjegyet. Velencéhez közel Annamari hirtelen javasolja, hogy menjenek Velencébe, mert még sosem járt ott. Rónaszegi mereven ellenkezik, Makkosi Annamari mellé áll, végül is fenyegetése, hogy, ha nem mennek Velencébe, akkor Monte-Carlóba sem, beválik: Rónaszegi beleegyezik, de csak pár órás kitérőben állapodnak meg. Annamari láthatóan halas Makkosinak.
Velencében nincs pénzük semmire, de egy üveg bor és a naplemente hatására romantikus hangulatba kerülnek. Annamari feszültsége Makkosival szemben felenged. Elénekel egy népdalt, amit az arra felfigyelő turisták  megtapsolnak.

Később, Rónaszegi aludni megy a buszba, Annamari és Makkosi sétára indulnak a varosba. Hullámzó a hangulat. Hol nagyon közel vannak egymáshoz, hol újból eltávolodnak. Makkosi arról beszél Annamarinak, hogy higgyen a csodákban. Annamari körbemutat: nincsenek csodák, mikor fogja tudni megengedni magának ezt rongyos franciatanárként, mint ezek az emberek? Makkosi azt találja mondani, hogy ne adja fel, a rút kiskacsából is gyönyörűszép hattyú lett. Annamari félreérti, megsértődik. Makkosi utcákon keresztül rohan utána, engesztelni, Annamari nem érti, hogy miről van szó. Végső elkeseredésében Annamari elé ugrik, s beleveti magát a vízbe.

A busz előtt, parkolóban, a pokrócba bugyolált, tüsszögő Makkosit korholja Annamari. Egészen megenyhült, dédelgeti. Minden rendbejött köztük. Makkosi boldog.

Monte-Carlo! Annamari kivirágzott. Franciatudása révén élvezi, ahogy a két férfi utána lohol. Makkosi boldog, egyedül Rónaszegi feszült: az ő nagy pillanata következik: az iskola megmentése. A hangulat idilli. A férfiak nevetséges kosztümjeikben, francia pezsgővel koccintanak a parkolóban a nagy akcióra.

A kaszinóban Makkosi próbálkozik. Siker. Meg egy kör. Siker. Boldogok. Egy utolsó kör következik. Itt valami zavar támad. Egy sármőr francia dzsémszbond rámosolyog Annamarira. Felajánlja, hogy a következő zsetont ő tegye neki fel – felesbe. Bár Annamari kedvesen elutasítja az ajánlatot, de Makkosit, mivel nem ért franciául, őrült féltékeny lesz. Ideges és bizonytalan lesz – és elveszti az összes pénzt! Kitör a háborúság! Rónaszegi nekiesik Makkosinak, Makkosi Annamarinak. A két magyarul handabandázót hamar kidobják, Annamari, franciatudása révén marad.

Egy darabig várják a kaszinóhoz közel, de Annamari nem jön ki. Makkosi teljesen maga alatt van, nemkülönben Rónaszegi. A kölcsönös szemrehányások háttérbe szorulnak. Lesétálnak a tengerhez, egy utolsó palack borral. Komoly beszélgetésbe merülnek. Nem messze tőlük figyelmesek lesznek egy lányra. Nem tudni, hogy került oda, semmit sem tudni. Sír. Keservesen zokog. Nem értik. Magyarul kezdik vigasztalni, ő románul válaszol. Lapos köveket keresnek, kacsáznak. A játék és a két fura szerzet mosolyt csal a lány arcára.

Hajnal. Annamari megjelenik azon a kis téren, ahol a mikrobusz van. Vár. Hiába.

Reggel. Rónaszegi és Makkosi a parton ébred. Makkosi mindenáron meg akarja keresni Annamarit. Elindulnak.

A két pali a mikrobusznál. Elindulnak a városban, körbe-körbe keresni. Keresztül-kasul keresik egymást a városon, de mindig elkerülik egymást, többször csak egy hajszállal.
A két férfi elcsigázottan ül a mikrobuszban.

Rónaszegi és Makkosi hazafelé tartanak. Makkosinak rossz a lelkiismerete. Rónaszegi szerint a lány, ha velük akart volna menni, még éjjel kijött volna a kaszinóból, kár volt tovább körözni a városban. Hirtelen elhatározzák, hogy a buszt mégis eladják az ausztriai gyűjtőnek, s akkor legalább az elvesztett pénzük visszajön.

Egy kis francia faluig jutottak a mikrobusszal, lerobbant. Órák óta várakoznak, kezdenek elviselhetetlenül éhesek lenni. Amikor már Rónaszegi kínjában a fák leveleit kóstolgatja, Makkosi gyárt egy csúzlit.
Rónaszegi és Makkosi egy francia faluban megpróbálnak tyúkot lopni. Az egész falu kergeti őket, végül egy híd alatt menedéket találnak. Már majdnem megússzák, amikor Makkosi ügyetlenül fogja a tyúkot, az megszólal, elengedik, rohannak, ahogy bírnak.

Végül is egy nyeszlett galambot sütögetnek egy elhagyott parkolóban. Brutálisan összevesznek a pár grammnyi húson, minden keserűségük és csalódottságuk egymásra zúdul.

Ideges hangulatban utaznak tovább. Az osztrák falu közelében egy szenvedélyes szóváltás oda vezet, hogy Rónaszegi elveszti uralmát a kisbusz felett. Letér az útról, bucskázik, vágül fejjel lefele egy fa tövében állapodik meg.

Annamari egy egész jó kocsival jön az úton. Észreveszi a fejreállt buszt. Hirtelen fékez, kiszáll. Megtalálja a két óbégató férfit, akik denevérként lógnak a kocsiban. Makkosi először sértetten és öntudatosan elutasítja Annamari segítségét. Annamari kétségbeesetten bizonygatja az igazat. Ő csak a Zách Felicián miatt maradt bent. Makkosi nem érti. Pedig egyszerű – érvel Annamari. Ha már Makkosi nem tudta megmenteni, a sármőr zsetonja volt az utolsó esély. Nagy butaság lett volna kidobatnia magát. De sikerült. Megvan a lóvé. Makkosi és Annamari szenvedélyesen kibékül, mindennek közvetlen közelről kényszerű tanúja a mellette lógó Rónaszegi.