Groó Diana: Egy igazi kalandfilmet akartunk csinálni

Filmhu: Azóta le is forgott a Vespa. Tényleg nehezebb a második, mint az első?

G.D.: Igen is, meg nem is. Lelkiekben kicsit igen, minden filmem előtt úgy érzem, hogy a nulláról kezdem, a gyakorlatiakban szerintem teljesen mindegy, hogy hányadik, az az anyagi körülményektől és a produkció léptékétől függ.Gondoljon róla bárki bármit, a Csoda Krakkóban nekem nagyon fontos, … az összes kevésbé sikerült pillanatával együtt, hiszen az az első filmem, büszke vagyok rá, és nagyon szeretem. És ugye a második filmnél ott van az izgalom, ami abból adódik, hogy feltettél egy lécet a magad számára, amit meg kellene ugrani. Meg kell, hogy mutasd, hogy hol tartasz lelkileg és szakmailag. Ez a dolog szerintem akkor igazán idegörlő, ha a két film időben közel van egymáshoz, nekem jócskán volt időm gondolkodni, hiszen öt év telt el azóta. Át tudtam gondolni a tanulságokat, a zökkenőket, a reális lehetőségeimet, amelyek az itthoni körülmények között megvalósíthatóak. Vannak nagyon látványos, többszázmilliós költségvetésű elképzeléseim, de felmértem, hogy valami egyszerűbb kell, és persze abban a legnehezebb gondolkodni. Ebben volt nagy segítségemre Szabó Iván, akitől a film alapötlete is származik, miszerint egy roma kisfiú nyer egy robogót, felmegy érte Budapestre, de nélküle érkezik haza. Akkoriban ez még egy nagyon vidám és könnyed történet volt, hiszen nem sűrűsödtek fel ennyire a 'történések', akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan hetente jönnek majd a hírek az újabb romákat ért támadásokról. Egy igazi kalandfilmet akartunk csinálni, jóval több vicces epizóddal, történettel kiegészítve. De a történtek ismeretében úgy éreztem, hogy nem mondanánk igazat.

 

Filmhu: Azután megálltatok valahol középen...

G.D.: Ez szempont volt. Sok vitánk volt ezzel kapcsolatban Ivánnal, mert én sokkal radikálisabb gondolkodású vagyok ezen a téren. Azt gondolom, hogy ha valaki csinál egy filmet, akkor valamilyen szinten állást kell foglalnia. Abban igaza van Ivánnak, hogy nem minden szinten és nem minden kockájával, de én úgy gondolom, hogy nem dőlhetünk hátra és mondhatjuk azt, hogy a mi filmünkben semmi jelentősége nincs annak, hogy egy roma kisfiú játssza a főszerepet. Alapvetően ezt szerettük volna, de 2009-ben sajnos ez nem mondható el, hazugság lett volna, és nem akartunk valami gagyi-happy dolgot csinálni. Kell, hogy jelen legyen a könnyedség, de elkerülhetetlen például, hogy a gyerek ne sértetlenül térjen haza. Azt gondolom, hogy finoman, de egyértelműen ott vannak a filmben azok a jelek, amelyek a magyar társadalom kritikai fennhangjai.

Filmhu: Ez dolgozik benned, a művész felelőssége az össztársadalmi kommunikáció terén? Hiszen szinte minden filmedben valamilyen kisebbség jelenik meg.

G.D.: Várd csak ki a következőt... Az egész biztos, hogy a szociális érzékenységem működik. A 'zsidó téma' inkább a családi érintettségem okán van jelen, amitől egyébként sokszor szerettem volna már elszakadni, de nem bírtam. Az Urlicht című kisfilmemben benne van, hogy végre sikerül álmomban lefutni a vonatot, és nincs többé trauma. Így is gondoltam akkor, hogy befejezem végre a judaizmussal és a zsidóságommal kapcsolatos filmográfiát, és valami más felé fordulok. Ez eddig mégsem sikerült, mert közbejött például Sándor Anna a Címzett ismeretlennel, és úgy éreztem, hogy ez az én témám, nem mondhatok rá nemet. Úgy tűnik, még mindig van valami, amit el akarok mondani. Talán nem a saját életemből, hanem objektíve. Annak kimondottan örülök, hogy ez a filmem egy cigány kisfiúról szól, azt viszont sajnálom, hogy ettől nem nagyon lehet elvonatkoztatni Magyarországon. Voltak már zsidók, cigányok, mozgáskorlátozottak a filmjeimben, és az az érzésem, hogy a következő filmem is egy kisebbségről fog szólni. Ma Magyarországon társadalmi viselkedési formák akadályozzák, hogy emberek felvállalhassák önmagukat, a másságukat vagy az identitásukat. Ha nem lesz többé ilyen probléma, akkor én sem fogok ezzel foglalkozni.

"Ahogyan Móricka elképzeli a pesti flaszteron, hogyan él egy cigánygyerek"

 

Filmhu: Simó Sándor, az osztályfőnökötök arra buzdított benneteket, hogy a saját történeteiteket meséljétek el, mindenki számára izgalmas formába öntve. A Vespa esetében szándékosan mentél ezzel szembe?

G.D.: Nem, itt a másik mesterem jött elő, Schiffer Pál, és Cséplő Gyuri című filmje. Semmiképp nem szeretném a filmemet ahhoz a remekműhöz hasonlítani, de nyolc évig voltam az asszisztense, és nagyon sokat tanultam tőle. Ami például nagyon fontos, hogy számomra egy dokumentumfilm elkészítése ugyanakkora kihívás, mint bármely más filmműfaj. A forgatás alatt végig ő járt a fejemben. Schiffer attól volt nagyon nagy kaliberű filmes, hogy hihetetlen empátiával rendelkezett, olyan kölcsönös lelki kapcsolatot alakított ki a szereplőivel, ami példaértékű. Nem egy riportalany ült vele szemben, felelőséggel integrálódott szereplőinek az életébe. És Elek Judit, aki szintén a kezdetektől ismerte a filmtervet, nemhiába szajkózta nekem, hogy addig nincs film,  amíg nem ismerem mélyen a gyerek és a telep életét, amíg nem élek benne és vele. Sok időt töltöttem Sanyikával, elég jól megismertem őt a forgatás előtt, ami nagy segítségemre volt a forgatókönyv alakulásában. Nagyon nagy fikció lett volna nélküle ez a vállalás, ahogyan Móricka elképzeli a pesti flaszteron, hogy hogyan él és mit érez egy cigánygyerek a telepen. Az ő életéből vettük a szavalást, az anyjával való viszonyt, a zsugázást, az apa utáni vágyódást.