Guy Ritchie: A nagyszájú huligán esete a kamerával

A londoni zsivány

Guy Ritchie 15 évesen bukott ki az iskolából, hogy a rákövetkező években a társadalmi és munkajellegű kötelmeket nélkülöző emberek izgalmas, jellemformáló élményekben bővelkedő életét élhesse. Tengernyi idejét nem feltétlen a művészmozikban múlatta, inkább a környékbeli outsiderekkel bandázott, amelynek folyamodványaképpen már fiatalkorában jelentős élettapasztalatra tett szert.

Jól ismerte London B-kategóriás vagányait, s miután lelkesen rajongott a hasonló nívójú filmekért, úgy döntött, hogy a kocsmai hencegésben való járatosságát felhasználva összedob egy rövidfilmes forgatókönyvet. A fillérekből leforgatott The Hard Case természetes tehetségről tett tanúbizonyságot, s miként az a hozzá hasonló semmirekellőkkel oly gyakorta előfordul, még a szerencse is mellészegődött. 

A stáb Guy Ritchie szűkebb atyafiságából került kiválogatásra A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső

A kisfilm felkeltette a producerként dolgozó Trudie Styler figyelmét, aki éppenséggel egy ismeretlenségben tengődő, szüntelen anyagi gondokkal küszködő brit popzenész felesége volt, így könnyedén felajánlhatta számára egy nagyjátékfilm megfinanszírozását, amelybe a nagyobb hírverés kedvéért férjét, Stinget is bevonta egy kisebb szerep erejéig.

A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső stábja Guy Ritchie szűkebb atyafiságából került kiválogatásra. A produceri teendőket ellátó, az angol oktatási rendszerrel nemkülönben mérgezett viszonyt ápoló Matthew Vaughn régi haver volt, a szereplőgárda amatőr színészei pedig előéletüknél fogva is tökéletesen harmonizáltak a film szembeszökően profán szellemiségével. Jason Statham ekkortájt illegális utcai árusként dolgozott, így valószínűsíthető volt, hogy csupán rutinból is képes lesz hitelesen eljátszani a film nyitójelenetét. Nagy Chris, a hiperagresszív gengszter szerepére kiszemelt Vinnie Jones nemkülönben temperamentumos cimbora hírében állott. Profi focistaként megdöntötte az angol liga kiállítási rekordját, valamint elhódította a leggyorsabban kiállított játékos presztízsértékű címét (3 másodperc alatt küldték le a pályáról); egy ízben meccs közben leütött egy fotóst, az első forgatási napra pedig egyenesen a helyi rendőrőrs fogdájából érkezett, mivelhogy az előző estén egy soha nem részletezett nézeteltérés folyamodványaképpen eszméletlenre csapta nagyra becsült szomszédját. Őrült huligánok, egy eszelős forgatókönyv és egy készséges kamera -- a produkció az első perctől kezdve rajta volt a helyes vágányon.

Ugyanazon trükk finomított változata, költségvetéssel és sztárokkal Blöff

A gerillamódszerekkel készült, alig 1,6 millióból forgatott A ravasz, az agy… kíméletlen sikert aratott. Sértően pimasz hangvétele, öntudatos faragatlansága, neurotikus vágástechnikája, tömegkarambolhoz hasonlatos cselekményvezetése, anarchista humora kilóra megvette a nézőket, akik elámultak az egydimenziós mivoltuk ellenére is tökéletes stílusérzékkel felskiccelt figurákon. Szereplői kétes bajkeverőkből keresett karakterszínészekké váltak, Guy Ritchie pedig eposzi jelzőket kapott a sajtótól -- nevezték angol Tarantinónak, a kontinentális független filmezés új zsenijének --, s napok leforgása alatt vált bulvár- és szakmai szenzációvá.

A két évvel később bemutatott Blöff ugyanazon trükk finomított változata, immáron tisztességes költségvetéssel és komoly sztárokkal kivitelezve (kiváltképpen szenzációs Brad Pitt alakítása). Kiviláglik belőle, hogy az író-rendező kiterjedt empirikus tapasztalatokkal rendelkezik a társadalom peremvidékéről, jól ismeri a mániákus hazárdőrök, a piti tolvajok, a megélhetési bunyósok, a dörzsölt uzsorások, a nagyszájú svindlerek, a félkegyelmű börtöntöltelékek, s más konzervatív nézeteket valló fiatalurak világát, ráadásul egy született stand up comedian érzékével színezi ki a valóságot, karikírozza a figurákat.

A londoni vagány bénító hirtelenséggel vált nagyvilági figurává Hullámhegy

A végletekig hajszolt, párhuzamos töredékekből építkező cselekmény ez esetben is másodlagos; a fegyverek és a gyémántok, a betörések és a gyilkosságok csupán háttérelemként szolgálnak, arra hivatottak, hogy tágas játszóteret kínáljanak a tébolyult karaktereknek. Guy Ritchie 35 milliméteres nagyotmondásaival divatot teremtett, markáns stílusa pedig plagizálásra csábított más filmeseket. A hányaveti self-made man felért a csúcsra, immáron nagyformátumú alkotóként, profi auteurként magasztalták, ily minőségben pedig komoly elvárásokkal kellett szembesülnie – amelyekbe szükségszerűen bele is törött a bicskája.

A londoni vagány szinte átmenet nélkül, bénító hirtelenséggel vált nagyvilági figurává. Madonnával kötött házasságával olyan társadalmi környezetbe került, amelyben idegenül mozgott, s bár a BMW számára rendezett Star rövidfilm még megvillantotta régi erényeit, a rákövetkező Hullámhegy legalább akkora bukás volt, mint amekkora sikert korábbi filmjei arattak (az angol forgalmazó megalázó módon még csak moziba se vitte a Hullámhegy-et, rögvest DVD-n jelentették meg). Guy Ritchie a családi vállalkozásnak beillő romantikus komédiával ismeretlen terepre merészkedett, és látványos kudarcot vallott.

Összetört a természetes, a rendezőre jellemző ritmus Revolver

A rajongók és a kritika ritkán látott konszenzusba összeforrva dobálták a rögöt, temették a rendezőt; hitelét vesztett, a hollywoodi high life-ba belehülyült, túlsztárolt figurának nevezték, s még nyilvánvaló érdemeit is eltagadták tőle. A korábban oly nagylelkűen kiosztott bizalom teljes körű, azonnali megvonása brutális sokkal ért fel, Guy Ritchie bukott emberré vált, és a sértett direktor inkább összebutult a különc (miként az angol közmondás tartja: szegény ember bolond, gazdag ember különc) popdívával, de három évig nem rendezett.

Visszatérő filmje, a Revolver arra volt hivatott, hogy a korai mozik esszenciája mellett új dimenzióval gazdagítsa a narratívát, ám a szürreális mystery-szál tudálékossá, zavarossá tette a cselekményt, összetörte annak természetes, a rendezőre jellemző ritmusát. A szereplőválogatás (Jason Statham, Ray Liotta, Vincent Pastore) önmagában imponáló, ám a direktor szemlátomást idegenül mozgott a nagymenő gengszterek és a luxuskaszinók flancos világában, odaveszett a korai munkáit jellemző csibészes báj. A második kudarc nyilvánvaló isteni intelemmel ért fel: ideje levetni a felesleges sallangokat, s visszatérni a gyökerekhez.

Ideje levetni a felesleges sallangokat, s visszatérni a gyökerekhez Spíler

Guy Ritchie legfrissebb moziját ellentmondásos érzelmekkel fogadta a kritika. A tollforgatók elismerték a film kvalitásait, miközben kéjesen fintorogva konstatálták, hogy a Spíler a korai sikerfilmek remixe, maga a megtestesült önplágium, s ideje volna végre-valahára kikamaszodnia a rendezőnek. A kijelentés teljességgel helytálló, a kritikusok által megfogalmazott igény azonban a józan belátás teljes hiányát tükrözi: Guy Ritchie így is szemérmetlenül jól érzi magát a bőrében, ennél fogva esetében a művészi nagykorúság elérése nem kérhető számon. Meglehet, majdan képes lesz kitágítani önnön kreatív határait (soron következő munkája, a Sherlock Holmes erre éppenséggel kiváló alkalmat nyújt), de az is simán elképzelhető, hogy öntörvényű alkotóként esze ágában sincs kitanulni és alkalmazni a klasszikus dráma szabályrendszerét.

Az sem különösebb baj, ha az utóbbi forgatókönyv válik valósággá. Ez esetben legfeljebb bele kell törődni, hogy Guy Ritchie nem sokoldalú alkotó, nem kifinomult filmes, és legnagyobb erénye (amelyért korábban a mennybe menesztették) legnagyobb hibája is egyben: hazai pályán géniusz, idegen közegben azonban béna kacsa. Keressen bármennyi pénzt, legyen bármekkora hírneve, a szíve mélyén a mai napig egy londoni zsivány ő, aki esténként kedvenc külvárosi kocsmájában poharazgat hasonszőrű atyafiságával, miközben be nem áll a szája, disznó vicceket hadar, hülye történetekkel szórakoztatja cimboráit. Ha másért nem is, csupán emiatt érdemes figyelemmel követni szakmai karrierjét, vagy ellátogatni a londoni Mayfairben lévő Punchbowl kocsmába: ha szerencséje van az egyszeri filmbarátnak, talán bent találja a tulajdonost, aki egy pint világos fejében megoszt vele egy kétségkívül alpári, ám rendkívül szórakoztató, erőszakban és helyzetkomikumban tobzódó sztorit a környéken élő bűnözők és svindlerek hétköznapjairól.