Hurrikán és fuvallat

A pillangó hatás(ok)

Sejteni lehetett, hogy csak a hurrikán előszeléről van szó, idén végre el is készült az első, nyíltan káoszelmélettel és a párhuzamos világok ideájával foglalkozó alapfilm, természetesen The Butterfly Effect (A pillangó hatás) címmel. Európa ezúttal szinte azonnal felzárkózott és elkészült az első európai káoszfilm is, melyet azonban indokolatlanul drasztikus húzás volt A pillangó hatás címmel mutogatni az Európa Filmhéten.

A két film gyönyörűen modellezi, az amerikai és az európai rendszer és a mögöttük megbúvó gondolkodásmódok közti alapvető különbséget és ezúttal nem pro és kontra összevetésről van szó, ugyanis két, a maga nemében kifejezetten sikerült alkotásról beszélhetünk. Előbbi tehát valahol a hollywoodi stúdiórendszer peremvidékén, leginkább talán a Sundance Fesztivál által fémjelzett, független és „függő” film között húzódó átmeneti területen jött létre, Ashton Kutcher (Rád vagyok kattanva, Hé haver, hol a kocsim) ügyeletes tinisztár főszereplésével.

A húzónév elijeszti a közönséget Ashton Kutcher (The Butterfly Effect)

Ez a rossz marketing tipikus esete, amikor egy húzónév elijeszti azt a közönséget, akiknek érdeklődésére a film számot tarthatna, akik meg a sztár miatt ülnek be rá, nem azt kapják, amit vártak. A The Butterlfy Effect annak rendje és módja szerint megbukott és ezen valószínűleg egy Donnie Darko-típusú csoda sem segíthetne, talán csak az internetes letöltögetések. New Yorkban élő ismerőseim, a film címének hallatára azzal a gúnyos mosollyal válaszoltak, amilyet a vérciki, hipergány, tinibaromságok csalnak elő az emberből - olyan szinten nem merült fel bennük, hogy megnézzék, mint mondjuk bennem a … című magyar remekmű megtekintése. (A kihagyott hely tetszés szerint kitölthető, választék van bőven.)

Pedig melegen ajánlom a filmet mindenkinek, aki szereti az egyre divatosabb tudatfilm-vonulatot, mely jelenleg talán az egyetlen komolyan vehető irányzata Hollywoodnak. A nyitófilm a Közönséges bűnözők lehetne, de ide sorolható a Mementó, a Mátrix, a Donnie Darko, a 12 majom, A John Malkovich menet és a többi Kaufman-film is, hogy csak néhányat említsek a jobbak közül, ravaszul kikerülve a rengeteg szart, mely hibaszázalék gyanánt a filmgyártás eme szegletében is jelen van.

Mint minden valamire való álomgyári filmes irányzat, a tudatfilmek is az európai művészfilm egy bizonyos korszakához nyúlnak vissza, nevezetesen a francia új regény és a francia új hullám találkozásához, Resnais és Robbe-Grillet filmjeihez többek között. A 90-es évek, illetve napjaink amerikai tudatfilmjei azonban nem pusztán lebutított, kereskedelmi potenciállal is bíró, gyenge másolatai az olyan nagy klasszikusoknak, mint a Tavaly Marienbadban, vagy a Szerelmem, Hirosima, ezek a filmek valóban behoznak valami újat a képbe, ami ugyan minden bizonnyal nem felülmúlása, de legalábbis továbbgondolása a réginek: az érthetőség illetve rekonstruálhatóság problematikáját.

A dolog nyilvánvalóan a hollywoodi hozzáállás következménye, ennek ellenére érdekes eredményt hozott. Míg a Tavaly Marienbadban a követhetetlenséget, a rekonstruálhatatlanságot emeli központi témává, addig a Donnie Darko vagy a Közönséges bűnözök az emberi agy rekonstruáló képességét teszi próbára, éppen belőve azt a határt, ahol elméletileg  - azaz többszöri megnézés, lelassítás, lejegyzetelés stb. által - még összerakható a film. A direkt módon felvállalt érthetetlenséggel Hollywood nem tud mit kezdeni, a sokszor megcsavart, bonyolult logikájú, éppen ezért elvben nem, csak a gyakorlatban érthetetlen, finomított változatát azonban rétegfilmként már tudja kezelni.

A világ nem foglalható racionális rendszerbe Alain Resnais: Tavaly Marienbadban

A The Butterfly Effect tehát ezen vonulat illusztris, ha nem is annyira híres darabja. A film alapvetően azt vizsgálja, hogy bizonyos gyerekkori történések megváltoztatása miként hat ki az ember felnőtt életére. A főszereplő, apjától örökölt képessége révén képes visszamenni a gyerekkorba és ott felnőtt fejjel, a következményeket ismerve újra meg újra megpróbálja úgy alakítani az eseményeket, hogy egy jobb életet élhessen. Mikor otthagyja saját gyermeki tudatát és visszatér a jelenbe, már az új, párhuzamos valóságban találja magát és újra meg újra kénytelen ráébredni, hogy az a kis gyerekkori szárnycsapás, legyen bármennyire is ügyesen kigondolt, végül mindig visszaköszön a tragédia hurrikánjának valamilyen formájában.

Ám ez még nem minden, ennél sokkal többet nyújt a film, például a tipikus hollywoodi filmes közegek nagyon finom, ironikus önreflexióját. A kertváros, az egyetemi hipergiccs, a börtön, az elmegyógyintézet és még néhány hasonló helyszín-klisé, mint párhuzamos valóságok jelennek meg. Az álomgyár ezeket a virtuális világokat kínálja, legjobb esetben választhatunk, hogy melyikben akarjuk leélni elcseszett életünket. És közben ott van a filmben a másik fontos újítás a 60-as évek tudatfilmjeihez képest, melynek igazi mintapéldája egyébként A John Malkovich menet és általában a kauffmani forgatókönyvírói gondolkodás.

Resnais-ék abból indultak ki, hogy a világ nem foglalható racionális rendszerbe, a valóság csak az emberi tudat, a szubjektum szűrőjén keresztül fogható fel, ugyanakkor felismerték, hogy ennek a tézisnek a legjobb kifejező eszköze, mondhatni ideális médiuma a film. Kauffman és a The Butterlfy Effect alkotói (Eric Bress és J. Mackye Gruber) ennek szinte tökéletes ellentétét állítják. Sorra veszik a világban tapasztalható megmagyarázhatatlan, hátborzongató, többnyire természetfelettinek titulált jelenségeket és megpróbálják racionalizálni azokat, oly módon, hogy magát a racionális fogalmát tágítják ki. A nemi eltévelyedések különböző esetei, a férfiba bújt nő, a hirtelen, látszólag minden különösebb ok nélkül életmódot, vagy életfelfogást, esetleg személyiséget váltó ember motívuma, vagy a megmagyarázhatatlan cselekedetek, melyekről elkövetőjük később sem tud számot adni, de még a Mátrix déjavu magyarázata is idetartozik - mint a jéghegy csúcsai jelennek meg. A film feladata éppen az, hogy megmutassa az egész jéghegyet, a racionális magyarázat illúzióját hordozó, teljesen őrült, kifacsart rendszert.

Az ilyen filmek elsőszámú erénye, hogy képesek saját rendszerüket racionális valóságként elfogadtatni a nézővel. Az amerikai film mindig mindent racionalizálni akar, most éppen ott tart, hogy az irracionálisat is. És persze most sem szabad megfeledkeznünk a filmről, mint ideális médiumról, hiszen a lefilmezés aktusának problematikája a mai amerikai tudatfilmekben is előtérbe kerül, leginkább magában a The Butterfly Effectben, de itt most megállnék, mert a dolog túl messzire vezetne, Hitchcockig bizonyosan.

A víztükör ismét feszes, a levegő mozdulatlan Deborah Ten Brink (A pillangó hatás)

Végezetül legalább néhány szót kellene ejteni arról a filmről, aminek kapcsán jelen írás keletkezett - az európai Pillangó hatásról. Az osztrák alkotás egészen mást állít a káoszelméletről és annak hatásmechanizmusairól. Barbara Albert nem sci-fiben vagy utópiában gondolkodik, párhuzamos valóságok és egyéb kvantumelméleti gondolatkísérletek helyett, a fraktálszerkezet és a nem-lineáris rendszerek tudományos elvével illusztrálja tipikus európai művészfilmjét, mindennapi emberek mindennapi életéről. Éppen ezért tartom hibás lépésnek A pillangó hatás címmel játszani, hiszen a film eredeti címe Böse Zellen, vagyis Rossz sejtek. A káoszelmélet csak finoman, a háttérben van jelen a filmben, az eseményeket mozgató átláthatatlan, kiismerhetetlen és irányíthatatlan rendszerként. A fraktálokat kutató fizikus éppen annyira nem ura sorsának, mint a többi, dróton rángatott bábú-szereplő, az amerikai filmmel ellentétben itt éppen arról van szó, hogy a káoszelmélet működése az egyszeri ember számára megmarad puszta elméletnek.

A pillangó hatás alapkérdése a következő: valakinek a halálát időben és térben máshová helyezve mennyiben változtatjuk meg a dolgok menetét, milyen hatással van ez az isteni közbeavatkozás az őt körülvevő néhány ember életére? Manunak túl kellett élnie a repülőgép balesetet ahhoz, hogy a 6 évvel későbbi halálos autóbaleset után maradjon utána egy férj, egy kislány, egy barátnő és testvérek, akiknek ettől megváltozik az életük, ahogy az autójába belerohanó gimnazistáké is. Manu halála úgy tűnik drasztikus változást okoz közvetlen környezetében, ám az ügyesen felépített kétórás film éppen azt mutatja meg, ahogy a brutális beavatkozás utáni, feje tetejére állt világ szép lassan ismét eléri a nyugalmi állapotot.

...az a kis gyerekkori szárnycsapás... (The Butterfly Effect)

A dolgok természetüknél fogva a teljes rendezetlenségre törekednek és ez alól az emberi kapcsolatok rendszere sem kivétel, az entrópia elől nem lehet elmenekülni. Manu halála után egy évvel már szinte lehetetlen átlátni, hogy a történések mennyiben a haláleset következményei, a vízbe dobott kavics által kavart hullámok, a pillangó szárnycsapása által kavart fuvallat már teljesen elhalt, a víztükör ismét feszes, a levegő mozdulatlan, lehetetlen megmondani, hogy mi változott meg. Esetleg elmehetünk kirándulni és nézegethetjük az európai lepkéket, ahogy éppen dél-amerikai viharokat kavarnak szárnyukkal, fejtörést okozva a brazil és a kolumbiai elméleti fizikusoknak.