sex hikaye

Imádság

Rekviem

2008. január 30. - Vajda Judit
Imádság

Az öregség nehéz. Az öregség könnyű. Az öregség felemelő. Az öregség megalázó. Az öregség piszkos és természetellenes. Az öregség tiszta és természetes. Az öregség göcsörtös kéz és ödémás láb. Az öregség munka és küzdelem a sírig. Az öregséget el kell fogadni. Mohi Sándor televíziós rendező-operatőr és dokumentumfilmes egy idős paraszt házaspár utolsó öt évét egyetlen félórás fájdalmas-felemelő dokumentumfilmbe sűríti.

Mohi filmjének címe – ahogy azt a mű elején megtudjuk – Lukács evangéliumának egy sorára utal: „Maradj velünk, mert esteledik!” (L.k. 24.). Utalhat ugyanakkor arra is, hogy amit az Imádság-ban talán a legtöbbet hallunk, az a „Jaj, Istenem!” hétköznapi fohásza. Két nagyon idős embert ismerünk meg ugyanis a filmben, akiknek fájdalmas és nehézkes minden egyes mozdulat, mégis végigcsinálják – nyögve, jajongva és panaszszóval vagy éppen csendesen beletörődve – a valószínűleg évtizedek óta rögzült napi rutint.

A rendező pedig nem tesz mást, egyszerűen csak bemutatja, hétköznapi tevékenységeik tükrében ragadja meg őket. Mohi csaknem teljes időben ábrázolja az öregek életének mindennapi dolgait, a reggeli készülődést, az öltözködést, a nehézkes, kínkeserves borotválkozást, a tűzhely begyújtását. Később az idős paraszt házaspárt munka közben is megnézhetjük, amikor például állatokat hajtanak ki a mezőre. A gyönyörű természeti környezettel, az őstermészettel tökéletes harmóniában élő, a lakásban is állatokat tartó öregek alakjában így egyszerre van jelen földhözragadt profanitás és a már szinte transzcendens emelkedettség.

"Nem egy filmkockát, hanem egy tükröt nézünk"

Mohi az öt évnyi életet bámulatosan sűríti bele a körülbelül egy napnyi történésekbe (hiszen hőseink valószínűleg utolsó éveik minden egyes napját ugyanúgy élték). A leépülés, végső hanyatlás folyamatát a néző így nem érzékeli, az öregség sokkal inkább időtlen, tartós és megváltoztathatatlan állapotként tűnik fel számára. Az idős bácsinak már nem tiszta a tudata a film elején sem, szavait alig lehet érteni – de tulajdonképpen nincs is értelme elejéről vagy végéről beszélni: az Imádság egyetlen utolsó nagy lélegzetvétel, egy gátlás nélküli, végső, szívbemarkoló nyom, lenyomat.

Amikor az öreg paraszt bácsi több alkalommal is hosszasan a kamerába mered, nem tudunk nem arra gondolni, hogy ilyenkor tulajdonképpen nem egy filmkockát, hanem egy tükröt nézünk. Az öregség előbb-utóbb mindenkivel megtörténik. Az öregség összemos, elmossa az addig fontosnak tűnő különbségeket. Teljesen mindegy, milyen iskolákba jártunk, mennyi pénzt kerestünk, mely társadalmi réteghez tartozunk – ennyi (vagy közel ennyi) idősen mind a szavakat fogjuk keresni és beteg végtagjainktól, ízületeinktől fogunk szenvedni.

Mohi Sándor éveken keresztül bámulatos aprólékossággal készült munkája így gyönyörűen ragadja meg az egyediben az egyetemest, az általánost (ugyanúgy, ahogy hosszú évek aprólékos munkáját 27 percbe sűríti), az öregekben az öregséget magát – ugyanakkor gyönyörű emléket állít a főszereplő idős paraszt házaspárnak, akik már nem lehetnek köztünk.



Címkék

szemle 39 , kritika



nka emblema 2012