Izraeli filmhét Budapesten

Intimebb megvilágításban

 Az IZRAELI FILM RENESZÁNSZA

A válogatás régebbi és újabb filmeket is tartalmazott. Izrael történelmének egy-egy izgalmas periódusát igyekeztek bemutatni a szervezők. A fesztiválon ismét láthattuk Efraim Kishon szatirikus komédiáját, az újra és újra bemutatott Szallah Sabati-t, ami 1964-ben úttörő volt az izraeli filmben, mert a komédia műfajába terelte az addig drámai hangvételű filmgyártást. A régebbi filmek közül szerepelt még az 1992-es Agfa szerint a világ, ami egy helyi kocsma életébe vonja be a nézőt.

A komédia műfajába terelte az addig drámai hangvételű filmgyártást

Izrael Állama május 8-án ünnepelte függetlenségének hatvanadik évfordulóját. Az ország a kamerák előtt született meg, kezdetektől fogva filmezték. Többnyire a palesztin-izraeli konfliktus állt a középpontban. Magáról az izraeli társadalomról keveset tudnak az emberek. Ezt próbálja megváltoztatni az elmúlt évek izraeli filmgyártása.

Éppen ezért volt érdekes a filmhét, mert a politikai problémákon kívül az izraeli mindennapokba is beavatott minket: a fiatalok életébe, szerelmekbe, kalandokba. A mai izraeli film intimebb megvilágításban mutatja be a társadalmat. Számos fesztiváldíj és elismerés bizonyítja, hogy az izraeli filmgyártás a reneszánszát éli, és megtalálta helyét a világ filmművészetében.

A mai izraeli film intimebb megvilágításban mutatja be a társadalmat (Részlet a Buborékok című filmből)

„CSEHES” ABSZURD A SIVATAGBAN 

Talán az egyik legjobban várt film, Eran Kolirin alkotása, A zenekar látogatásavolt. A csütörtöki zártkörű megnyitón ezzel a filmmel vette kezdetét a filmhét. A zenekar látogatása több nemzetközi díjat is elnyert, a Cannes-i Filmfesztiválon többszörösen elismerték. Izrael ezt a filmet indította a legjobb külföldi film kategóriában az Oscarért, azonban mivel a filmnek több mint ötven százaléka angol nyelvű, nem felelt meg a kritériumoknak és helyette a héber nyelvű Beaufort került a versenybe.

A zenekar látogatása szomorkás de szeretnivaló komédia. A büszke alexandriai zenekar nyolc tagja - miután nem küld értük senkit az arab nagykövetség a tel avivi reptérre - félreértéséből Petah Tikva helyett Beit Ha-Tikva panelházai között találja magát a sivatagban.  Azért érkeztek Izraelbe, hogy egy arab kulturális központ megnyitóján játsszanak. Ez meg is történik, de előtte át kell vészelniük egy kényelmetlennek ígérkező éjszakát a fent említett izraeli kisvárosban. A helyi vendéglősnő, Dina és két barátja osztják szét maguk között a nyolc zenészt, és fogadják otthonukba a vendégeket.

Szomorkás de szeretnivaló komédia

Az éjszaka folyamán, ha szerelem nem is bontakozik ki, a szereplők kimondatlan vágyai találkoznak. Miközben számtalan komikus epizódon nevethetünk, fájdalmas titkok derülnek ki a helyiekről és a vendégekről is. Az unatkozó Dina az egykor oly sokat vetített arab filmek szerelmi élményére áhítozik Tewfiq karmester közelében, de a férfi a saját melankóliájával van elfoglalva. A könnyes szemű oboista egy elhidegült házaspár családi válságába csöppen. Concertója régóta keresett záró dallamát végül a bölcsődalban találja meg a gyerekszobában.

A belevaló hegedűs/trombitás kiruccan az éjszakai életbe egy helyi fiúval, aki nem tud a lányok nyelvén, mert csak „a tengert hallja a fülében”, ha arra kerül a sor, hogy udvaroljon. Ebből az következik, hogy a görkorcsolyapályán hárman ülnek majd a kispadon: az alexandriai szívtipró tippeket ad az izraelinek, aki szimultán be is vet mindent a mellette ülő lánynál. A hármas beállítás a padon színpadi hatást kelt. A film dúskál az effajta színpadi kompozíciókban, mint amikor a reptéren libasorban áll a tanácstalan, de roppant jól öltözött zenekar, vagy mikor a telefonfülke előtt szótlanul farkasszemet néz a helyi srác és az arab dobos, mert mindketten fontos hívást várnak. A vizuális humort tovább fokozza a jól vasalt kék egyenruha, amit sosem vet le a csapat. 
„Csehesen” abszurd helyzetek tárulnak fel, kitűnő színészi alakításokkal, Sasson Gabai mint savanyú képű karmester, és Ronit Elkabetz mint érzéki hostess fájdalmas párosa különösen jól működik.

A reptéren libasorban áll a tanácstalan zenekar

AKNA, AKNA. ROBBANÁS, ROBBANÁS.

A már említett Beaufort több nézőt is könnyekre fakasztott a moziban. Az 57. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott háborús dráma erőteljesen pacifista film, ami a háború értelmetlenségével szembesít. A filmhét keretében láthatta először a filmet a magyar közönség.

Beaufort valóságos hely, 1982-ben vette be Izrael a libanoni hegyet, és 2000-ben vonultak ki onnan a katonák, az első libanoni háború végén. Ezt filmesíti meg Joseph Cedar harmadik nagyjátékfilmjében.

A Beaufort sokszor sci-fi hatásokat kelt. Kihalt, rideg tájon, szkafanderre emlékeztető egyenruhában lépkednek a fiatal katonák, vagy az erőd kongó folyosóin tévednek el. Akár egy távoli bolygón is harcolhatna ez a maréknyi katona. Az ellenség mindvégig arctalan, csak a rakétáik jelennek meg. Az erőd világa klausztrofób és szorongató, a katonák mégis furcsa módon ragaszkodnak az elhagyatott helyhez, ami valahogy az otthonukká nőtte ki magát.

Akár egy távoli bolygón is harcolhatna ez a maréknyi katona

Az evakuációt a síita Hezbollah visszavonulásnak szeretné feltüntetni, ezért folyamatosan bombázzák az erődöt. A tétlenségre ítélt katonák várják a kivonulási parancsot, miközben azon töprengenek, mi értelme volt az elmúlt 18 évnek. „Akna, akna, robbanás, robbanás.” - jelenti be a megszokott szöveget monoton hangon a hangosbemondó.

A Beaufort lassan, olykor vontatottan halad, így marad hű a bizonytalan várakozásból álló bunker élethez. Kicsit hatásvadász film: ha egy szereplő elérzékenyül, és bennfentesen megoszt valamit a magánéletéről, tudjuk, hogy nemsokára lelövi egy rakéta, és nem fog találkozni Michelle nevű menyasszonyával, vagy nem lesz belőle híres zenész.

Még ha nem is mentes a kliséktől, a Beaufort józan, erőteljes film. „Figyeljük a hegyet, nehogy elmenjen” - válaszolja az egyik katona arra a kérdésre, hogy mit csinálnak egész nap, és ezzel kifejezi a helyzet reménytelenségét. Intenzív intimitással éljük át percről percre a katonai élet-halál létet.

Intenzív intimitással éljük át a katonai élet-halál létet

POLITIKAI ROAD-MOVIE

A korábbi izraeli filmtavaszokról már jól ismert rendező, Amos Gitai Szabad Övezetcímű filmjét inkább a színészi alakítások miatt kell kiemelni. Natalie Portman, Hanna Laslo, és Hiam Abbas játssza a három főhősnőt, akiknek a sorsa keresztezi egymást. A film a politika mellett a határok átlépéséről és a nemzeti identitások összemosódásáról értekezik, szinte mint egy filmesszé.

A nyitóképen tíz percen keresztül Natalie Portman jobb profilját nézzük, miközben hang nélkül zokog egy autóban, ami feltehetőleg a Siratófal előtt áll. A kamera szinte a film teljes hossza alatt a kocsiban marad. A Szabad Övezet egy – nyilvánvalóan allegorikus – utazás története.

A három főhősnő, akiknek a sorsa keresztezi egymást

Szíria, Irak és Szaúd-Arábia határán fekszik a Szabad Övezet, egy adó és vámmentes zóna. Ide tart Jordánián át Hana Ben Moshe (Hanna Laslo), az izraeli családanya, aki a pénzét szeretné visszakapni. Hana családja korábban virágokat árult, de hamar kiderült, hogy „Izraelben semmi sem biztos, csak a háború”, ezért páncélozott kocsik adás-vételébe kezdtek. Vele tart az úton a New Yorkból érkezett Rebecca (Natalie Portman), aki Izraelbe érkezéséig zsidónak hitte magát, majd ott közölték vele, hogy mivel apja, és nem anyja a zsidó, ő nem lehet az.

A pénzt nem találják a Szabad Övezetben, de a palesztin nő, Leila (Hiam Abbas) hajlandó elvezetni őket férjéhez, az „amerikaihoz,” akivel az üzletet kötötték. Mire odaérnek a farm lángokban áll, ugyanis az amerikai fia felgyújtotta, hogy ezzel fejezze ki ellenszenvét apja új felesége, az emancipált modern Leila ellen. A három nő ezután egy autóban folytatja útját a pénz nyomában.

A színésznők alakítása átélhetővé teszi a történetet

A rendező túl sokat szeretne belesűríteni a filmbe, az arab-zsidó ellentét mellett, az arab nők felszabadításától a határőrség bírálatáig minden konfliktus szerepel, és mindent meg is akar magyarázni. Ezért a megrázó, sokszor lírai drámát többször vontatott dokumentarista interjú-szerű szegmensek szakítják meg, mint amikor Rebecca flashback-ben a volt vőlegényét faggatja a katonaságról. A színésznők alakítása azonban átélhetővé teszi a történetet, és amikor izraeli, amerikai és palesztin összhangban bólogatnak a zenére a kocsiban, az különösen hatásos és kedves jelenet a filmben.