Kill Bill (Soundtrack)

Ártalmatlan fejlövés

Az RZA-Tarantino kollaboráció a promóciós kampány erős oszlopát képezte, szigorú tekintetű hiphop-szakértőnk felelős a Jim Jarmusch rendezte Ghost Dog zenéjéért, amely, lássuk be, csuda jó anyag. Rögvest rákerestem eme sávokra, majd szomorúan szembesültem vele, hogy ez esetben csúnyán elherdálták RZA hozzáértését: az általa jegyzett kompozíciók (összesen négy darab) gyorsan tovatűnő hang- és ütemkollázsok, a leghosszabb 2.05. a legrövidebb 0.19, átlagos Reason-programozó nagyobbakat gurít unalmában egy szerdai délutánon - RZA csak technikai értelemben pakolta ki magát, érdemben semmit nem tett hozzá a filmhez, és ez meglehetős csalódás. Tomoyasu Hotei zenéjét már ismerhette az érdeklődő, ez lett volna a hivatalos honlap nyitótémája: a Battle without...  remekül indul, az ember elszántan tekeri feljebb a hangerőt, majd váratlanul rácsatlakozik a nyolcvanas évek legbénább filmzenéit idéző villanygitárszóló; jaj, nagy a baj, potméter leránt. Kár érte.

A nyugati blokk maradéka persze ezúttal is az ’50-es és a ’70-es évek hagyatékából lett kitúrva: Charlie Feathers rockabillyje átlagos darab, Santa Esmeralda felvétele O.K., de semmiképpen nem K.O., Isaac Hayes dettó, ellenben a The 5.6.7.8’s egy merőben dilettáns dedó-dallal (Woo Hoo) rondít bele az összképbe, alig győzöm átugrálni, a frászt hozza rám. Az Ázsia-trip fokozása érdekében kapunk egy löketnyi, kellemesen szépelgő j-popot (The Flower of Carnage - Meiko Kaji), a spagetti-western hangulatot kiválóan hozza a Zamfir által jegyzett koros és közismert felvétel (The Lonely Shepherd), de akad ennél direktebb utalás is: Al Hirt Green Hornet-je egyenesen az 1966-os, Bruce Lee-féle TV-szériából lett átemelve. Jól gyorsuló, sodró lendületű darab, remekül passzol Uma Thurman csíkos cuccához. Ez lett volna a soundtrack java, az utolsó 8 sáv már nem tesz ki 3 percnyi játékidőt sem, a lemezt záró pár másodperces hangeffektek (Flip Sting, Sword Swings, Axe Throws) jelenléte pedig feloldhatatlan mélylélektani rejtély, sem tematikailag, sem sehogy nem illeszkednek a zenei anyaghoz – valószínű, hogy Tarantino megszédült kissé a Shaw Brothers filmektől.

Mind minőségben, mind hangulatában egyenetlen, ilyen ez a Kill Bill soundtrack: egy-két kiváló dal mellett számos átlagos vagy gyenge felvétel, valamint néhány értelmezhetetlen kompozíció teszi ki a lemez egészét. Ez lenne a Tarantino-katalógus leggyengébb kompilációja, tucatszám akadnak jobb filmzenék a lemezboltok polcain – ha már a megjelenések időbeni egybeesése miatt oly szemérmetlenül kínálja magát az összevetés, megjegyezném, hogy kebelbarátja, Roberto Rodriguez két kört vert rá a Once upon a Time in Mexico-féle anyaggal. Mozgóképpel együtt működni fog, ez kétségtelen, remekül fog működni, önálló lemezként azonban ritka vendég lesz a lejátszómban a Kill Bill hanglenyomata.