Kultúra, hosszútávra
Beszélgetés Harsányi Lászlóval
filmhu: Hogyan jött létre ez a koncepció, kik hozták létre és milyen elképzelés szerint szerveződött a munkaanyagot kidolgozó csapat?
Harsányi László: A kulturális miniszter-váltás után tavaly nyáron Hiller Istvánnal megállapodtunk abban, hogy megpróbálunk dokumentumban is helyet adni egyfajta távlati kulturális gondolkozásnak. Megbízott engem, hogy a tanács felállítására tegyek javaslatot, és hogy vezessem annak munkálatait. Úgy gondolkoztam, hogy a kultúra különböző területének képviselői legyenek ebben jelen – nem feltétlenül aktív művészek, hanem inkább társadalomkutatók vagy szakértők, akiknek a szakmai sovinizmusa kisebb, és persze átfogó ismeretekkel rendelkeznek a témában. Fontos volt az is, hogy a munka során képesek legyenek együttműködésre.
Megalakulása után a tanács nagyjából havonta ülésezve dolgozta ki a munkaanyagot. Júliusra elkészültünk, szeptemberben pedig a miniszter nyilvános vitára bocsátotta az eredményeket.
Természetesen szakértőkkel is dolgoztunk, részanyagokat készítettünk, tudomásul vettük, hogy más állami szervezetek tevékenysége befolyásolhatja a munkánkat. Ilyen volt például az Informatikai és Hírközlési Minisztérium akkoriban készülő digitalizációs–informatikai koncepciója, amit saját anyagunk összeállítsa során figyelembe vettünk. Az EU-csatlakozással nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar kormánynak lesz egy kötelezettsége, amely az Európai Unió tervezési programjához illeszkedik – ez lesz a Második Nemzeti Fejlesztési Terv, melyhez igazodva a megalkotandó kulturális stratégia időhorizontját 2007-2013-ra jelöltük meg.
Közben a Minisztérium különböző szakfőosztályai is elkezdtek a maguk területén tevékenykedni, ennek az eredményeit rövidesen be kell építenünk a magunkéba. Született tehát egy majdnem 30 oldalas munkaanyag, aminek a - reméljük minél szélesebb körű - vitája most indul majd meg.
filmhu: Milyen anyagokra, kutatások támaszkodtak a stratégia megalkotásánál?
H.L.: A legfontosabb háttéranyag az a kutatás volt, amit 2003-ban – és ezt megelőzően 1996-ban – végeztek Vitányi Iván és Hidy Péter vezetésével. Ez az irány az én erőszakosságomnak is köszönhető, miután elsősorban a lakossági, a kultúrafogyasztó, a kultúrabefogadó megközelítést érzem magaménak – engem az első pillanattól kezdve ez az megközelítés izgatott. Szerencsére a tanács legtöbb tagja ezt el is fogadta.
Az alapvető kérdés ebben a kutatásban az volt, hogy van-e bármilyen kapcsolata a magyar társadalomnak és a magyar kultúrának? Erre rengeteg jó válasz született. A csapat az ilyen felfogású anyagot tárgyalta meg többször, majd alkotótáborba vonultunk, és elkezdtük felépíteni azokat a vázlatokat, amelyek a stratégiának egyfajta keretet biztosítottak. Persze itt minden résztvevőnek megvolt a maga szakmai háttere, szakértői tapasztalata, és ennek megfelelően mindenki behozta a maga gondolatait.
filmhu: Kérem, röviden foglalja össze, hogy miről szól ez a 30 oldal.
H.L.: Tudatosan elléptünk attól, hogy a kulturális stratégiát intézmények, ágazatok, művészeti területek, finanszírozási konstrukciók felől közelítsük meg. Éppen az ettől való távolságtartást tartom nagyon fontosnak és innovatívnak ebben az anyagban. Az előbbiekkel szemben azt a kiindulópontot fogadtuk el, hogy a magyar kultúrának - itt és most – alapvető fontosságú társadalompolitikai feladatai és funkciói vannak.
Az első és legfontosabb, hogy a kultúrának az esélykülönbségek csökkentésében abszolút szerepe van, tehát nem csupán egy rátét a társadalompolitika mellényén, hanem konkrét lehetőségei, feladatai és felelőssége van és nélküle az óriási társadalmi esélykülönbség nem csökkenthető.
A második, hogy bizonyos értelemben új helyzet alakult ki a kulturális örökség megőrzésével kapcsolatban – technológiai értelemben is (itt elfogadtuk az imént említett digitális-informatikai fejlesztést), másrészt mentálisan is új állapotok vannak, hiszen kiépített örökségvédelemről 10 éve nem nagyon beszélhetünk. Ma ez egy reneszánszát élő gondolkodás, erős EU-kapcsolódása is van, és láthatóan visszaépül, megújul, új értelmet nyer a valamikor műemlékvédelemnek hívott társadalmi tevékenység. Konkrétan például a budapesti zsidónegyedre gondolok – hogy ez mennyire társadalompolitikai probléma, azt éppen a jelenlegi viták mutatják. De említhetnénk Eszterházát és még sok más példát is.
A harmadik társadalompolitikai elvünket úgy írtuk le először, hogy „új értékek létrehozása” – itt az abszolút célunk a kortárs művészet támogatása, stabilitásának, meggyökeresedésének a segítése. Az államnak ebben a kulturális innovációban szerepet kell vállalnia. A közízlés ellenére is kell néha döntéseket hozni, hogy megszülethessék az az újdonság, amiről még nem tudjuk, hogy micsoda, hogy valóban érték lesz-e, a kulturális örökség semmivel sem helyettesíthető eleme, de a lehetőség megteremtése – miután ez nem piaci kérdés – ránk, az államra vár.
Az európai trendekből is láthatóak, a magyar kultúra bizonyos területein is erőteljesen megjelentek – és ez inkább pozitív, mintsem negatív folyamat - az iparosodás jelei. Ez a negyedik javaslati terepünk. Piaci konstrukciók és piaci sikerek jönnek létre, filmiparról beszélünk például, még akkor is, ha abban jelentős művészeti attraktivitás van. Ugyanez a helyzet a könyvszakmában, vagy más területeken is. Ezen a területen, az ilyen megközelítésben még kevésbé tudtunk előrelépni. El kellene fogadtatni a politikai döntéshozókkal, hogy a magyar kultúra bizonyos részéről nem úgy kell beszélni, hogy az majd a piac által megtermelt értékek elosztásából részesedik. Ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy a kultúra magában is piaci érték. Több országban bebizonyosodott, hogy itt kitörési lehetőségek rejlenek: serkenti a kulturális turizmust, a formakultúrát, az erre alapuló iparágakat. A finnek, a skótok és az angolok ezeket a területeket úgy használják, mint egy korszerű, modern társadalom húzóágazatát, vagy a húzóágazatokhoz segítséget nyújtó területeket. Nálunk nem ez a közgondolkodás; főként nem ez a gondolkodás jellemzi az állami pénzügyi menedzsmentet.
filmhu: Nemrégiben megszületett a Filmtörvény, amely egy teljes művészeti ágazat ügyeit igyekszik rendezni. Sok éves huzavona és több kísérlet kellett ahhoz, hogy ez a törvény létrejöjjön. Az elfogadott változat szintén egy koncepció megalkotásával és megvitatásával kezdődött. Mennyire befolyásolta Önöket a Filmtörvény tapasztalata, illetve jól érzem-e a háttérben a hasonló gondolkozást?
H.L.: Nagyképűen azt mondhatnám: az idő hozta úgy, hogy egyformán gondolkodunk. A Filmtörvény egyébként közvetlenül nem befolyásolt minket. Mint az NKA elnöke a minisztérium felsővezetői értekezletein jelen vagyok – tehát a Filmtörvény körüli kínlódásokat és a létrejöttét elég jól ismerem. Ezen kívül is, mint a két intézmény képviselője, közvetlen egyeztetési kapcsolatban vagyunk Grunwalsky Ferenccel, a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökével. Ilyen értelemben szempontként létezhetett, de dokumentálható módon nem támaszkodtunk a Filmtörvényre.
filmhu: A stratégián való munka mennyiben kötődik az NKA-hoz, és milyen szerepet szánnának neki a későbbiekben?
H.L.: Magamban nagyon szeretném a két funkciót elválasztani, de ez nem mindig sikerül – talán nem is baj. A kulturális stratégiát illetően majdnem kulcsszerepe van a Kulturális Alapnak. Ez az a szabad pénzforrás, amivel a stratégiai feladatokat, vagy azok egy részét el lehet indítani, vagy le lehet modellezni. Másrészt az Alap belső szerkezetének markáns változtatásaival el lehet kezdeni már közösen eldöntött konszenzusos elképzelések megvalósítását. Az NKA pályázati kerete, amely 5-6-7 milliárdot jelent az utóbbi években, kevesebb mint 10%-a a tárca költségvetésének, ugyanakkor e területen semmivel nem pótolható flexibilis lehetőségeink vannak. Ez sokszor hiánypótlást, a rések kitöltését jelenti. A filmes területen például együttműködünk a Közalapítvánnyal, persze 3-400 milliónkkal a magyar film számára nem mi vagyunk a döntőek. De ha ez a pénz mind innovációs területre megy, akkor az jól tud hasznosulni.
filmhu: Mi lesz a következő lépés a kulturális stratégiához vezető úton?
H.L.: Jelenleg egy nagyon elvi vázlatról van szó, a konkrétumok nem kaptak eddig lényeges szerepet. Tehát ez az anyag nem tételes felsorolása a feladatoknak. Sokak szerint épp az az erőssége, hogy nem veszett el, nem oldódott fel rögtön a legelején a különböző érdekek között.
Január végéig kellene ebből egy olyan anyagot csinálni, aminek már „leér a lába a talajra”. Bizonyos dolgokat konkretizálni kell, az egymás mellé rakott célok közül ki kell jelölni a prioritásokat, meg kell nézni, hogy a kormányzat hajlandó-e befogadni ezt az elképzelést, és egy kormánydöntés keretében szentesíteni a Nemzeti Fejlesztési Terv részeként.
Azt nagyon fontosnak tartanám, ha bizonyos szakmai viták elindulnának a részleteket illetően - már amennyiben a szakmák elfogadják ezt a társadalompolitikai beágyazódást. Tehát ha például a filmszakma végig tudná gondolni, hogy ebben a jelenlegi helyzetben – a közalapítványi, személyi és művészi feltételekkel együtt – mi lehet a filmipar szerepe az esélykülönbségek csökkentésében. Grunwalskyval többször nekilódultunk például azt végiggondolni (és most egy közös kutatás mellett döntöttünk), hogy milyen eszközeink lehetnének arra, hogy a film, mint szolgáltatás, és mint élmény, mint kulturális igénybevétel – a nagyvárosok után meg tudjon jelenni a maga fizikai valóságában a kistelepüléseken is. Elindítunk egy technológiai kutatást, és kérünk szakértői véleményt, hogy merre lehet elindulni, a DVD-től kezdve a műholdakig. Utánajárunk, hogy szerzői jogi oldalról van-e ennek akadálya. Ha mindezeket tudjuk, akkor elkezdünk gondolkozni egy olyan pilot-on, amit felépíthetünk kistelepüléseken, ahol van valamilyen kulturális intézmény: iskola, közösségi ház, vagy könyvtár. Itt egy házimozival elérhetővé válnának a magyar filmek vagy más művészfilmek, akár ingyenesen, vagy a Kulturális Alap támogatásával. Ha csak 10 ember nézi meg, akkor is, az már 10-zel több, mint amennyien most láthatják ezeket az alkotásokat.
Ebben az esetben az a feladatom, hogy a magyar film közönségét segítsek megteremteni. Ez pedig már nem pusztán stratégiai feladat.
