Metálvilla a kanapén
Top 5 koncertfilm
Ma mutatják be Antal Nimród Metallica-moziját, ezért összeszedtünk az öt legjobb koncertfilmet. A koncertfilm a világ legértelmetlenebb mozgóképes zsánere, hiszen lehet bármilyen profi hangcucc a lakásban, a kockás takaró alatt azért kevésbé jön át a hangulat. A lusta mizantrópoknak viszont a legnagyobb találmány az online rendelhető vacsora óta. Nincs tömeg, így nincs neki szaga sem, nem borul a nyakadba se sör, se stage divingba belefáradt, részeg fiatal, és még a színpadot sem akarja ki senki.
A Metallica-Through the Never ma mutatkozik be a magyar mozikban, utcán tomboló erőszakkal, öregedő rocksztárokkal, és túlzásba vitt pirotechnikával. Ha öt perc izomból bólogatástól megfájdul a nyakad, és a te metálvillád a legbénább a kerületben, akkor itt van öt klasszikus koncertfilm, amire meditálhatsz, léggitározhatsz, vagy nosztalgiázhatsz a nappaliban.
Bob Dylan kísérőzenekarának, a később saját jogon is szupersztárrá váló The Bandnek búcsúkoncertjét maga Martin Scorsese rendezte. A 1978-as The Last Waltz majdnem tökéletes, egyetlen hibája a rossznyelvek szerint annyi, hogy a kamera túl sokat időzik a zenekar gitárosán, Robbie Robertsonon. Mivel ő volt a film producere, ezt feelfoghatjuk szakmai ártalomként is. Beszélő fejek, slágerfelhőként kavargó érzelmek, kedves, barkós férfiak, és exkluzív vendégek, Dylantől Morrisonig, Claptontól Mitchellig.
A hetvenes évek elején a Pink Floyd épp kreatív csúcsát élte. A Dark Side of the Moontól innen, a Medle-n túl pedig csak egy olyan különleges koncerttel lehetett megünnepelni a nagy menetelést, mint a Live in Pompeii. Mivel a római kori anfiteátrumhoz nem illik az őrjöngő tömeg, a koncertet közönség nélkül rögzítették. Holdbéli táj, és a zenekar tagjait felemésztő lávafolyam, 1972-ből.
Fehér tornacipős, öltönyös alak sétál a színpad közepére, leteszi maga mellé a ghettoblastert, megnyomja a play gombot, és belekezd a Psycho Killer első taktusaiba. A kamera az arcára siklik, a férfi alig tűnik kevésbé mániákusnak, mint egy sorozatgyilkos. Bár David Byrne, a Talking Heads frontembere nem hidegvérű gyilkológép, az 1984-es Stop Making Sense első kockái mégis megállnák a helyüket a rendező, Jonathan Demme bármelyik filmjében. (Na jó, talán a Philadelphiában nem annyira.) A katarzis már a második számnál bekövetkezik, a mennyország az a hely, ahol soha nem történik semmi, a színpad felett pedig a show közben Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jának szelleme lengedez.
Alig 5 hónappal a halála előtt, Kurt Cobain fehér liliomok és fekete gyertyák között énekel kevésbé ismert, áthangszerelt Nirvana dalokat és feldolgozásokat, Dave Grohlon meg garbó van. Az MTV Unplugged in New Yorknak még akkor is itt a helye, ha a legtöbben csak az MTV-n leadott zanzásított változatra emlékeznek, amiből kimaradtak például olyan apró nüanszok, mint a Where Did You Sleep Last Night? előtt Rape Me-t követelő rajongó bekiabálása. Csendesülős rákendrol, és Kurt Cobain kardigánja. Forever kilencvenes évek.
A Sigur Rós 2006-ban visszatért a gyökereihez, és Izlandon adott egy rakás ingyenes, be nem jelentett kamikázekoncertet. A Heima méltán pályázhatna az univerzum legintimebb, leghangulatosabb koncertfilmjére, ami szerencsére nem elégszik meg egyetlen fellépés alapos dokumentálásával, hanem bemutatja a teljes turnét. Ezt a másfél órát látva nem hisszük, hogy lenne olyan zenekar, aki rossz koncertet merne adni ilyen díszletek előtt.
A magyar különítményt Koltay Gábor - nemes egyszerűséggel csak - A Koncertnek keresztelt Illés-filmje, és Merényi Dávid Kispálfilmje, a Napozz Holddal képviselhetné. Előbbiben újra itt van a nagy csapat, illetve ott volt, 1981. március 26-án a Nemzeti Sportcsarnokban, utóbbiban meg egy korszak ér véget. Before-after, nagytotálban.
