Miklauzic Bence: A dadogást megérzi a néző
Interjú a Parkoló rendezőjével
Harmadik nagyjátékfilmjével rukkolt elő Miklauzic Bence. A Parkoló forgatókönyvével megjárta Cannes-t, és író társa egyben főszereplője is a filmnek. Stílszerűen egy mozi kávézójában beszélgettünk a rendezővel lakókocsikról, illúzióról és rendezői képről.
Miklauzic Bence: A város tele van ezekkel a parkolókkal, nagyon jellegzetesen budapesti látvány. Minden alkalommal, amikor elmentem egy mellett, valami mindig elindult bennem. Érdekelt, hogy mit lehet kihozni belőle, van-e benne egy történet. Jó struktúrának tűnt, hogy nagyon letisztult helyszín, amelyben van egy lakókocsi, amelyben egy ember él. Persze fontos volt a kérdés, hogy ki az az ember, aki kiléphet ebből a lakókocsiból. Én a lelki szemeimmel rögtön Lengyel Ferencet láttam kilépni onnan. Az a kép, amit nevezhetünk rendezői képnek, ami vissza-visszatér, nem hiába van.
Filmhu: Mikor alakult ki a Parkoló fő konfliktusa, hogy két ember megütközik egymással?
M. B.: A forgatókönyv legelső változata három történetet tartalmazott: a parkolóőr, a gazdag ember és az Edgár nevű öreg segéd történetét. Ezek különböző idősíkokban játszódtak volna. Ott is megvolt már az a szál is, hogy az üzletember kikezdi ezt a helyet, de szét volt terítve a három ember történetében. Ez a három szál azonban soknak tűnt, és el kellett kezdeni egyszerűsíteni, mert nem bírta volna el a film. Szép lassan tisztult le a forgatókönyv. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Légiósnak fontos ez a hely, és kell majd valaki, akitől meg kell védenie.
A Miklazic fivérek: Miklauzic Márton operatőr és Miklauzic Bence rendező a forgatáson (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Viszonylag ritkán fordul elő a magyar filmgyártásban, hogy a főszereplő egyben egyik forgatókönyvírója is a filmnek. Ettől a helyzettől változott valamit a forgatás menete?
M. B.: Kétségkívül érdekes helyzet. Már-már azt a kérdést is felveti, hogy ír-e magának olyan jeleneteket a forgatókönyvíró, amelyben színészileg brillírozni tud. De természetesen erről nem volt szó. Amikor írtuk, a történetben voltunk érdekeltek, hogy érvényesen el tudjunk mesélni valamit. Tehát abban a fázisban egyáltalán nem merült föl, hogy ezt egyszer el is kell majd játszania. Később Hegedűs Bálint forgatókönyvíró csatlakozott hozzánk, ő öntötte végső formába a könyvet, így mi ketten a forgatás közeledtével már távolságot tudtunk tartani a könyvtől.
A forgatáson Lengyel Feri már a színészi énjével létezett, és nem mint forgatókönyvíró. Sokat próbáltunk vele és Szervét Tiborral, mindkettőjükkel ugyanannyi munkánk volt, mert ott már színészi szerepben volt jelen.
Filmhu: Sok éven át írtátok a forgatókönyvet, a Cannes-ban megtartott Script East fórumon is részt vett, sőt díjjal tért vissza. Hogy tudtátok ennyi ideig fenntartani magatokban az érdeklődést egy terv iránt, hiszen az ember változik az évek alatt és előfordulhat, hogy más jobban elkezdi érdekelni.
M. B.: A Script East program háromnegyed éves folyamat volt, amelynek keretein belül folyamatosan script doktorokkal egyeztettünk és dolgoztunk együtt a könyvön. Ennek az utolsó ülése volt Cannes-ban, a fesztivál alatt. Abban az évben két díjat adtak ki, az egyik a szokásos fődíj volt, és abban az évben egy különdíjat is kiadtak, nekünk. Ez például kifejezetten egy megerősítő visszajelzés volt, hogy van értelme annak, amit csinálunk, hogy ennek a történetnek lehet közege és érvényessége.
Maga a forgatókönyv 2011-ben már elkészült, de pont akkor szűnt meg az MMK, a Filmalap azonban még nem állt fel. Ez a helyzet minden magyar filmes életében olyan 2-3 éves időszak volt, amikor nem tudott továbblépni a terveivel, tehát ezzel nem mi voltunk egyedül így. Mi szerencsés módon az elsők között kaptunk gyártási támogatást.
Filmhu: Főleg a film elején erősen érezhető a western érzet. Közel áll hozzád ez a műfaj?
M. B.: Örülök, ha érződik ez a hangulat, mert nagyon sokat gondolkodtunk a westernfilmek logikáján, hiszen pont ilyen klasszikus itt is a felállás: van egy főhős, aki a gyámoltalanok és az árvák védelmezője, és van vele szemben a gonosz. Bár ez a struktúra más műfajokra is igaz, a western nagyon erős eszköztárat alakított ki a szembenállás és a harc bemutatására, ezért óhatatlanul bejön a képbe ez a dimenzió, amit nem is akar a film ledobni magáról. De semmiképpen nem akartunk rájátszani ezekre a motívumokra, nem akartunk elszakadni attól, hogy Budapesten, egy parkolóban vagyunk. Természetesen gyerekkoromban a Volt egyszer egy vadnyugat az egyik legnagyobb filmélményem volt, de nincs különleges vonzódásom hozzá. Egyszerűen a történet hozta magával a műfaji elemeket.
Filmhu: Az eddigi nagyjátékfilmjeidben is (Ébrenjárók, Zöld sárkány gyermekei) mindig nagyvárosban élő kisemberek mikrouniverzumával foglalkoztál.
M. B.: Azok a rendezők, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy több nagyjátékfilmet is elkészíthetnek, mind eljutnak oda, hogy egyszer csak összeáll bennük, milyen típusú történetben tudnak mesélni. Így ez talán nem választás kérdése. Emlékszem, amikor a Tarantino megcsinálta a Ponyvaregényt, akkor nagyon sok “tarantinós” film készült utána évekig. Szerintem az nem működik. Mindenkinek meg kell találnia a hangját, és nem azért, hogy életművet építsen, hanem azért, mert a nézők felé is hatásosabban tud alkotni, ha onnan beszél, ahonnan ő a legjobban tud. A dadogást, a mimikrit megérzi a néző.
Ha a mindennapiból indulunk ki, onnan lehet aztán elemelni a történetet, és ekkor születik meg valami plusz. A magam életében is azt látom, hogy így történnek meg a nagy dolgok. Számomra fontos, hogy a nézőben is megszülessen a ráismerés, hogy igen, ismerek ilyen embert, szituációt, ez a sztori megtörténhet.
Werk (fotó: Szántó Gerzson / Katapult Film)
Filmhu: Mennyire nézed az utcán az emberi történeteket?
M. B.: Nagyon fontosnak tartom a megfigyelést. Ha csak azt nézzük meg, hogy hogyan öltöznek fel emberek, és a kezükben milyen tárgyakat visznek, őrületesen gazdag és kitalálhatatlan az utcakép. Ezek mind-mind apró benyomások az ember életében. Múltkor például felszállt egy vak nő a gyerekével a buszra. A gyerek pedig hisztizett és kiderült, hogy éhes, de az anya azt mondta, hogy majd otthon kap, de gyerek csak tovább hisztizett, hogy most vegyen neki valamit. Elég furcsa helyzetet láttunk, mert a nő egy kicsit agresszív volt a gyerekkel. És akkor egy komisz dolog jutott eszembe: hogy mi lenne, ha most adna valaki a gyereknek egy csokit, vagy egy péksüteményt, hogy azt észre venné-e a nő. Nagyon sűrű pillanat volt. Ezeket a pillanatokat az ember gyűjtögeti és viszi magával.
Filmhu: Az Ébrenjárókban is van egy lakókocsi, és itt is központ szerepet tölt be. Mi ez a különös vonzódás?
M. B.: Nem is tudom. Bár kiskoromban mindig is szerettem volna lakókocsiban lakni, és azzal utazni, ez sohasem történt meg. Egy lakókocsi nagyon tartalmas tárgy és eszköz, hiszen egyszerre mozog is, meg otthon is, meg is véd, miközben törékeny. Szóval szimbólumnak nem utolsó. Az Ébrenjárók mögött egy családból vett motívum állt, apósom épített ugyanis egy lakókocsit, ami egy egészen konkrét dolog volt, bár teljesen nem épült meg soha. Itt pedig maga a helyszín hozta magával, mert bár mostanában inkább konténerek állnak ezeken a helyeken, de pár évvel ezelőtt lakókocsik voltak.
Filmhu: A Parkoló elkészítése alatt mi volt a legnagyobb kihívás?
M. B.: Talán maga a helyszín volt, hiszen bár nem egy lakásban, de mégiscsak négy fal között játszódik a film. Kérdés volt, hogy ezt hogy tudjuk érdekessé tenni, vagy olyanná, ami viszi a feszültséget. Sok dolog volt, amivel próbáltuk érzelmileg kinyitni ezt a teret: a madarakkal, a kávéfőzővel, a vetítéssel, vagy azzal, hogy sokat nézünk fel az irodára és onnan is vissza a parkolóra. Igyekeztünk olyan kamera mozgásokat, átlátásokat alkalmazni, ami véleményünk szerint segített ezt.
Az iroda is nagy kérdés volt, mert teljesen máshol vettük föl, mégis el kellett hitetni, hogy az ott van. Egyrészt CGI-jal, másrészt a kilátásnál egy printtel, hiszen amikor Szervét Tibor kinéz az ablakon, ott valójában egy plakáton látszik a parkoló.
Miklauzic Bence és Miklauzic Simon a forgatáson
Filmhu: Amikor a parkolóból látunk fel Szervét Tibor irodájának az ablakára, az létező ablak, vagy azt is utómunkával raktátok rá?
M. B.: Utómunka. A külső része CGI, a belső részét pedig a Divatcsarnok tetején vettük föl. A print, amelyet az iroda ablakai elé feszítettünk ki, a parkolóval szembeni ház tetejéről fotóztuk. Ezért van, hogy az irodából kifelé csak az ablakkal pont szembe készültek felvételek, mert abból a szemszögből kellett mutatnunk, ahogy fotóztuk. Ezeket a dolgokat mind át kell gondolni még a forgatás előtt, hogy ezzel hogy tudjuk megteremteni az illúziót. De hát ez az illúzióteremtés maga a filmezés.
Filmhu: Melyik jelenet volt az, amit nagyon szerettél, de végül mégis kivágtátok?
M. B.: Sok jelenetet kivágtunk. Elsősorban a Pokorny Lia és Rajkai Zoltán által alakított házaspár vonalából, mert bár a forgatókönyvben nem érződött, a vágószobában kiderült, hogy túl volt írva. Rájöttünk, hogy a fő vonalhoz képest ez a szál túlságosan fölerősödött.
Volt például egy jelenet, amikor lefoglalják a házaspár kocsiját, mert nem tudják fizetni a törlesztőrészleteket. Amikor elviszik a kocsijukat a trélerrel, a férj lemegy és összeverekszik a szállítókkal. Ezzel a jelenettel sokat dolgoztunk, mert sok szereplős volt, verekedtek is benne, jól is sikerült. Sokáig próbáltuk benntartani a filmben, ide-oda pakoltuk, de ha egy jelenet nem találja meg a helyét, akkor ki kell rakni, nincs mese. Majd belekerül a DVD-extrákba.
A mustang (forrás: a Parkoló Facebook oldala)
Filmhu: A film elkészítése közben gondoltatok valamilyen típusú nézőre? Szerinted van a Parkolónak célközönsége?
M. B.: Kifejezetten gondoltunk arra, hogy kik fogják megnézni a filmünket. Persze nagyon jó lenne, ha az ember csak úgy forgathatna valamit, aztán az emberek bemennének a moziba és megnéznék, de ma nem ilyen a helyzet. Főleg most, amikor nagyon rossz helyzetben van a magyar film, hiszen a széles nézőközönség bizalmát még nem sikerült visszanyernünk. Egyetlen műfaj létezik, amellyel a magyar film nagyobb közönséget tud bevinni a mozikba, ez pedig a vígjáték. Kivételt képez a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amely egy jó film és generációs vallomás, és ezzel egy egész generációt tud megmozgatni. De nem minden film lehet ilyen, és azok sem mind feltétlenül ennyire tehetséges alkotások. Ezt a bizalmatlanságot nyilván nem tudja egy alkotó áttörni, de mégis kell arra gondolni, hogy kik lesznek a nézőink. Ez egy kulturális probléma.
Ehhez persze kéne egy megfelelő forgalmazási szisztéma. Szerintem a Filmalapnak is kicsit többet kellene gondolkodni azon, hogy hogyan lehet a forgalmazás helyzetét jobbá tenni. Sokunknak kéne erre a problémára mindenfélét kitalálni. Nem feltétlenül van úgy, hogy ha az ember jó filmet csinál, akkor az automatikusan eljut a közönséghez.
Azt gondolom, hogy az a húszezer kultúrafogyasztó ember, aki ilyen típusú filmet meg szokott nézni, a mi filmünk célközönsége. Persze minden rendező azt szeretné, ha több százezren néznék meg a filmjét, de nyilván nem lesz annyi. Legalábbis Magyarországon, mert azért több országban el lett már adva a film, tehát külföldön ez összességében meglehet. Itt létezik az a közönség, aki nem megy el minden héten a moziba, nem a mainstream amerikai filmeket nézi meg, de ha elmegy, akkor hajlandó egy olyan érzelmi úton végigmenni, amit a mi filmünk kínál. Ez egy létező közönség, csak nehezebb megtalálni hozzájuk az utat.
(Leadkép: Weronika Kobylińska, forrás: a Parkoló Facebook oldala)
