Palotai Zsolt, az Egyetleneim zenei szerkesztője

„A zene sokszor túl erős”

filmhu: Az lenne ugye, az ideális eset, hogy ha komplett kész lenne egy film, és te utána írhatnál, válogathatnál hozzá zenét, amikor már látod a cselekményét, a hangulatát, a fonalát egyben. Ehelyett persze teljesen máshogyan zajlik az egész, a zenének is kész kell lennie a filmmel együtt, vagy akár még jóval előbb is. Nálatok ez hogyan működött?

Palotai Zsolt: Az Egyetleneim-hez már jóval előre ki kellett válogatni a zenéket, ugyanis az volt a koncepció, hogy az alapján vágják össze a filmet.

filmhu:Mi az, amit te láttál belőle, honnan tudtad, milyen hangulatú számokat válogass?

PZS: A leforgatott, nyers anyagot láttam, azon kívül a rendező Nemes Gyulának is volt számos elképzelése, hogy mit szeretne hallani. A téma miatt főként magyar zenéket akart, ami persze a jogdíjak szempontjából is jóval egyszerűbbnek tűnt.

filmhu:A filmzene összeállítása egész más feladatokat ró egy zenészre, mint ha egy bulira vagy rádióműsorhoz válogatná össze a számokat. Mit tekintettél vezérelvnek?

PZS: Zenét írni talán egy fokkal könnyebb, bár bonyolultabb feladat lett volna. Filmhez kész zenét válogatni nem egyszerű, mert azt szinte mindig meg kell vágni, csak bizonyos részletei kerülnek be, s az mindig másképp jön ki, mint amikor konkrétan a meglévő kockákhoz szereznek zenét. Kész számmal már nem nagyon lehet mit kezdeni, maximum a hosszát tudod a jelenethez igazítani.

A rendező által preferált rockzenék - Kispál és a Borz Kovács Krisztián és Lovasi András

filmhu:Kiket válogattál be?

PZS: Az általam összeállított lista ennél sokkal szélesebb körű volt, de persze nem mindenki fért be végül a képbe. Az elektronikus zenéken kívül persze kellett egy csomó rockzene is, például a Kispál, akikkel koncertfelvételt is rögzítettek.

filmhu:Volt olyan hátsó gondolatod a válogatásnál, hogy ez a zenei anyag azért valamennyire reprezentálja a magyar zene aktuális állapotát?

PZS: Persze, került bele mindenféle: lassú, középtempójú, gyors, pörgős és agyalós, de igazából azt volt nehéz eltalálni, hogy a kész anyaghoz hogyan lehet hozzárendelni a képeket.

filmhu:Nem ez volt az első film az életedben…

PZS: Mispál Attilával már kétszer is dolgoztam együtt, Pálfy Györggyel szintén elkezdtünk gondolkozni a Taxidermia zenei anyagán, de ő végül egyszerűbbnek tartotta azt, hogy felkéri Amon Tobint a zeneszerzéshez. Az én helyzetem egészen más, mert én nem írok zenét, csak kész dalokat válogatok össze, mint szerkesztő. Ez nem csak a jogdíjak miatt egy kicsit bonyolultabb, hanem mert a kész zenék nem biztos, hogy mindenhol passzolnak a jelenethez. Az Egyetleneim-hez is ezért kellett előbb a zene, hogy ezt a vágással ki tudják küszöbölni, s tulajdonképpen a zene alapján rakják össze a kockákat.

filmhu:Volt olyan szerkesztési elv, amit szem előtt kellett tartanod?

PZS: A rendező által preferált rockzenéket persze mindenképpen bele kellett venni, de hát mégis csak az ő filmje, ő tudta, milyen hatást akar elérni, én meg inkább úgy tekintem, hogy igazából csak segítettem neki megfelelő zenéket találni.

filmhu:Most meg azt (is) írják a filmről, hogy valójában egyetlen hatalmas videóklip az egész, és a végén még talán a zene fogja elvinni…

PZS: Elképzelhető, hogy végül ez lesz belőle, attól függ, ki hogyan nézi. Tényleg a zenének kellett meglennie elsőnek, s az nekik kapaszkodó volt ahhoz, hogy hogyan rakják össze a képeket, a rendező ugyanis szinte kockánként szétvagdosta a felvett anyagot. Ez valamennyire emlékeztet a videóklipek technikájára. Lehet, hogy a zene vitte a képeket, és ez valóban visszaköszön valamilyen formában a vásznon is. Sokszor hallom – akár tévés, akár más produkciókhoz keresek számokat – hogy túl erős a zene, s nagyon nehéz ahhoz ugyanolyan jó képet készíteni. Igazán akkor jó, ha egyensúlyban vannak, nem az egyik viszi a másikat, hanem segítik, kiegészítik egymást.

Került bele mindenféle: lassú, középtempójú, gyors, pörgős, agyalós

filmhu: Ezzel a témával, megközelítési móddal, mondhatni, hogy egy kicsit a kultfilm kategóriát célozták meg a készítők. Mit gondolsz, magából a soundtrackből lehetne kultlemez?

PZS: Biztos vagyok benne, hogy igen, sőt azt tudom, hogy az olaszok – a film most szerepelt a Velencei Filmfesztiválon – kifejezetten odavoltak a zenéért. Lehetne ebből akár egy önálló kiadványt is csinálni, biztosan húznák egymást a filmmel.

filmhu:Szóval erről szó sem esett? Külföldön azért ez a bevett gyakorlat…

PZS: Itt még az is kérdés volt, hogy a film be lesz-e fejezve egyáltalán, anyagilag azért nem tűnt egy atombiztos vállalkozásnak. Manapság ugye filmet csinálni nem egyszerű történet…



filmhu: Véleményed szerint hogy szerepelne ez a lemez, ha odatennénk egy rakás külföldi soundtrack mellé, mondjuk egy párizsi lemezboltban?

PZS:Szerintem jól, nagyon jól. Sokan vannak a magyar előadók közül, akik külföldön is dolgoznak – biztos vagyok benne, hogy Yonderboitól kezdve az Eric Sumon át Beatmanig sokan tudnának színvonalas dolgokat készíteni, csak hát az jóval több ideig tartana és sokkal többe is kerül.

filmhu: Kicsit szűkítsük le a kérdést az elektronikus zenére. Hol tart ma a magyar zene a külföldiekhez képest?

PZS:Nem lehet okunk panaszra, amit mi csinálunk itt, az nagyon jól működik. Bármerre megyek a világban, azt tapasztalom, ritkaságszámba mennek ezek a zenéket. Nem véletlen, hogy a külföldi dj-k, akik idejönnek, minden esetben vissza akarnak hozzánk térni. Kinn a house meg a trance megy, a finomabb elektronikus zenékkel alig foglalkoznak. Szóval itt nálunk azért szerencséje van az embereknek, nem is tudják, milyen jó dolguk van.

filmhu:Az is elképzelhető, hogy egyszer csak tőlünk indul el valami új dolog, ami majd megrengeti a táncparketteket?

PZS:Áááá, nem hiszem, hogy egyáltalán lesz még valami ilyesmire példa, mert gyakorlatilag minden zeneileg használható sebességre – 60-tól 200 BPM-ig – már kitaláltak valamit. Ha megfigyeljük, mindig abból lett valami új, hogy felgyorsították vagy lelassították a ritmusokat. 60 BPM-nél lassabbal már nemigen lehet mit kezdeni, 200 fölé menni meg már embertelen… Az újdonság most már csak abban rejlik, hogy mi mivel kapcsolódik, igazából a határok kezdenek teljesen eltűnni, s már nem is tudod megmondani, melyik szám milyen stílusú. Egyetlen, néhány perces számban szinte benne van minden, még a ritmusváltás is, egyik pillanatról a másikra teljesen eltérő tempóban folytatódik. Újabban az is megfigyelhető, hogy kezdenek visszatérni a hangszeres zenék, tehát valaki megkomponál a stúdióban egy zenét, és azt a színpadon zenészek előadásában meg tudod hallgatni. Persze, ez költséges mulatság…

Már nem is tudod megmondani, melyik szám milyen stílusú

filmhu:Te milyen új dolgokkal foglalkozol?

PZS: Éppen Kovács Gerzson új őrületében veszek részt, táncelőadást koreografál Bankett címmel. 60 darab egyperces táncetűdből fog állni, amihez szintén nem lesz egyszerű összeállítani zenét – még nem is tudom, hogy szigorúan fogja-e követni a percenként változó táncot a zene, vagy esetleg fölé úszik.

filmhu: Milyen zenét ajánlanál nekünk, amit érdemes meghallgatni?

PZS:Az Uptown Fellaz nemrégiben elkészült lemezét – amelyhez egyelőre még kiadót keresnek – mindenképpen érdemes lesz figyelni. Nekik is van egyébként filmes kötődésük, Dyga Zsombor filmjeihez – a Tesó-hoz és a Kész cirkusz-hoz – készítettek hanganyagot.

filmhu:Mi a te kedvenc filmed, filmzenéd?

PZS: Mostanában már elég keveset járok moziba, de például a Tarantino-filmek zenéi mindig jól működnek. Ő is hasonlóképpen dolgozik, a zenéket válogatja a filmekhez, nem ahhoz íródnak, mégis minden esetben nagyon el vannak találva. Az Egyetleneim-hez nagyon sokféle zene kellett, ezért lehet, hogy egy ember nem is tudta volna elkészíteni az összes számot. Mindenki jó valamiben, de az nagyon ritka, hogy valaki minden stílusban egyformán otthon legyen, jót tudjon összehozni.

filmhu: Neked melyik az a zene, ami kifejezetten filmszerű?

PZS:Nekem inkább a lassabb zenék filmszerűek, de például a Hybrid új lemezén is rengeteg nagyzenekari rész van, sok vonóssal, ami ilyesmi hangulatot kölcsönöz neki, vagy Jeff Mills Franciaországban rögzített koncertfelvétele, ahol az ő kemény detroiti alapjaira egy szimfonikus zenekar játszik a színpadon. Na, az egy elég komoly élmény!