Pécsi Filmünnep 2.

Csúcshangulat

Egy tipikus közép-kelet európai film vetítésével kezdődött a csütörtöki program Pécsett. Marek Najbrt Bajnokok c. versenyfilmje a korai időpont ellenére is szinte félig megtöltötte az Uránia Mozit. A 2004-es film egy határ menti, kietlen és omladozófélben lévő faluban játszódik, ahol az isten háta mögött élő emberek keserédes mindennapjai elevenednek meg másfél órában a vásznon. A vezérfonal a hoki, és a 2004-es jégkorong világbajnokság. Ez az egyetlen dolog, amely képes valamelyest lekötni a hat ember figyelmét, pontosabban inkább szabályozni mindennapjaikat.

Politoxikomán hokimédium bundesliga hajjal Bohouš (Jan Budař) a Bajnokokban

A néhol szürrealisztikus beütésű, morbid humorral átszőtt film szereplői megpróbálnak kitörni a saját maguk által meghatározott közösségből, és valamilyen módon menekülni a lepusztult, elhagyott szovjet laktanyának tűnő faluból. Mindannyian labilis, pszichikailag sérült emberek, és már az első 15 perc után sejteni lehet, hogy keveseknek adatik meg a film végére a lehető legszűkebben értelmezett „boldogság”. Alapvetően a csehszlovák hagyományokat követő feketehumorra, már-már morbid poénokra épül a film, s bár egyesek szerint a karakterek (Bohous, a bundesliga hajjal rendelkező politoxikomán hokimédium, a hiteleket söröskupakokkal számontartó kocsmáros, Josef, az ő elvágyódó és terhességével kezdeni mit sem tudó felesége, Zdena, a fasisztoid megnyilvánulásokkal bíró Pavel) „sematikussága” és „esetlegessége, kiborító jellege” nagyon zavaró, mégis a „vannak értékei” és a „nagyszerű volt, köszönöm az élményt” kategóriák között mozognak a vélemények.

Délután 5-kor a Művészetek Házában kisebb tömeget vonzott az a kerekasztal-beszélgetés, amely a film mint művészet és a film mint ipar tematikájára épült. Báron György, Kovács András Bálint és Sas Tamás három teljesen különböző szempontból közelített a kérdéshez, amelynek következménye a vélemények ütközése és a problémák áttárgyalása lett, bár végső megoldás – természetesen – nem született.

Báron György egy kisebb filmtörténeti előadás után az európai és az amerikai filmgyártási tendenciát hasonlította össze, majd pedig a művészeti mecenatúrával és az iparszerű védelemmel kapcsolatban megjegyezte, hogy kisipari és nagyipari mértékben lehet a filmgyártásról beszélni. A filmgyártást ipari védelemmel (szórakoztató film) és mecénásokkal lehet támogatni (művészfilm), és hogy a „mai technikának köszönhetően már kisebb műhelyekben is lehet művészetet folytatni”, utalva ezzel a most alakuló fiatal filmes műhelyekre. A magyar helyzet kapcsán mindkét filmtípus veszteségességéről szólt, illetve arról, hogy a cél szerinte egy egészséges egyensúly kellene, hogy legyen mecenatúra és iparvédelem között.

Ipar vagy művészet, mecénás vagy ipari védelem Báron György, Kovács András Bálint és Sas Tamás

Kovács András Bálint a kérdést a szórakoztatófilm-ipar és a művészfilm-ipar kettős rendszerével közelítette meg. Véleménye szerint a mindkét csoportba tartozó filmeknek megvan a felvevő rétege, és így a „különféle ízlésű rétegeknek is megvan a maga filmipara”. Szerinte Magyarországon nem szabad a gyártás szintjén különbséget tenni művészfilm és tömegfilm között, mert egy ilyen kis országban magát „a filmipart kell támogatni”. Sas Tamás pedig a vita utolsó felszólalójaként annak a véleményének adott hangot, mely szerint rendben van, hogy iparról beszélünk mindkét filmtípus esetében, de egy igazi művészi alkotás nem lehet versenyképes, „nem lehet egy műalkotást versenyeztetni”.

Az este során folytatódott a hazai fiatal filmműhelyek bemutatkozása is a Dante Kávézóban. Előbb a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Intézet hallgatóinak kisfilmjeit láthattuk, amelyek néhol inkább emlékeztettek a VJ-kultúrából kölcsönzött technikai megoldásokra, vagy éppen a film, illetve a filmkép rétegeinek az egymásba olvadását kísérelték meg ábrázolni, majd pedig a Dunaveritas Mesterkurzus egyik vizsgafilmjét vetítették (Száva Enikő: Zátonyon). A megható dokumentumfilm egy mozgássérült, hajléktalan férfi története, akinek nincs más vágya, csak hogy találkozni tudjon régen látott fiával. A film végén elsősorban nem a rendező, hanem az operatőr (Bálint Artúr) érzékenységéről esett a legtöbb szó, mondván, hogy azon ritka tehetségek egyike, akik „nem csak szemmel, hanem aggyal is forgatnak”. A felvételek alatt „hárommétereseket szökellve” próbálta meg lekövetni nem csupán a főszereplő mozgását, hanem annak lelkében lejátszódó folyamatokat is. A maroknyi nézősereg a film után az „inkább ezt, mint a nagyfilmeket” elismeréssel kelt fel a székből.

A fesztivál hangulata is a csúcsokat döntögeti: a mozik teltházas vetítéseket tartanak, és az estére szinte orkánszerű esővel dacolva „filmünnepes” esőkabátban szaladgáló alakok lepték el a várost, rendületlenül járva moziról mozira, filmről beszélgetésre, onnan pedig természetszerűleg tovább a tömött fesztiválsátorba.