Tullio Kezich: Federico

Tréfálkozom, tehát vagyok

„Nincs semmiféle üzenetem senkinek. Csak éppen úgy szeretnék még beljebb kerülni a filmes világba, hogy történeteket meséljek, mint a barátaimnak a kávéházban.”

Tullio Kezich, a jóbarát könyvet ír Felliniről, a mesterről, és Federicóról, az emberről. A Mester halála után a kötet kibővült, s most, egy újabb évtized után, végre a magyar olvasó kezébe kerülhet. A neves filmkritikus és életrajzíró hűen tolmácsolja a gazdag életút állomásait, a művész iránti nem múló odaadással vázolva fel a „Marc’ Aurelió-tól Marcus Aureliusig”, azaz a vicclaptól a filozofikus öregkorig ívelő pályát.

Jóbarát a mesterről

A film eleve hazugság, a szem apró tökéletlenségét kihasználó füllentés. Mi más lehetne hát a filmes, mint megrögzött hazudozó? Egy a háryjánosok és münchausenek kifogyhatatlan mesélőkedvvel megáldott sorából. A film több mint hivatás, munka pedig sohasem volt. A film maga az élet. Egy másik dimenzióban átélt, tudatosan alakítható élet, kevesek sajátja. Elég csak bekeveredni egy Fellini-forgatásra a Cineccitában. Mert„…Fellininél a forgatás maga is előadás, a filmtől független értékkel és jelentéssel bíró happening”, ahol a mesterséges nap fényétől megvilágítva keringenek a bolygó legfurcsább szerzetei a teljes káosz állapotában. Nincs is más dolguk, mint önmagukat alakítani, nem is kell szöveg, elég, ha számokat mondanak hosszú egymásutánban, vagy az étlapot zsolozsmázzák a rendező úr valamelyik kedvenc étterméből. Itt nincs ranglétra, különleges pátosszal megáldott művész, vagy botcsinálta színész egyre megy. Megkapja a maga éteri lényének kijáró tiszteletet, de élvezni csak akkor fogja a csakis rá szabott sorsot, ha átengedi magát a készülő alkotásnak, ha átengedi magán azt a különleges varázslatot, amit úgy hívnak: Federico Fellini.

És a rendező? Igazi kaméleon. Karikaturista, aki a ceruzáját fénypennára cserélte. Filmkritikus, aki egy idő után nem járt moziba. Forgatókönyvíró, aki épp csak betévedt a felvevőgép mögé. Rendező, aki sohasem akart rendezni. Lázadó, aki apolitikusságával lázad, stílusteremtő, aki messziről kerüli a kategóriákat. Mester, akinek esze ágában sincs tanítani. Nagyra nőtt gyerek, aki egyszerűen csak játszani akart – velünk.

A kávéházi történetek pedig épp úgy édesek, mint búsak, épp úgy igazak, ahogy hazugságok. Álmokból, misztikumból és vegytisztán művészi önzésből gyermeki öntudatlanságban szőtt világuk külön univerzum, amely ugyanabból a valóságból merít, amiben mi is lélegzünk, mégis a létezés egészen új formáit szintetizálják belőle. E világok finomszövésű lelke és végső lényege, bújjon bár ezer arc mögé, maga az ember, aki mindezt megálmodja. A Riminiben született lokálpatrióta római, akiről, bármilyen elcsépelt is a szó, muszáj megállapítani, hogy korszakos zseni. Így, jelen időben, mert a fellinik nem szoktak meghalni, maximum csak átalakulni – széllé, idővé, életté, egyszóval filmmé. Egy ilyen páratlan egyéniséget nehéz szavakba foglalni, egy effajta „öntudattalanul” csiszolódó drágakőnek nehéz méltó foglalatot készíteni. Csak az merészkedik könyvet írni a mesterről, aki közelről ismerte. És még így sem  könnyű anélkül tálalni a lényeget, hogy ne fulladjon szuperlatívuszokba, ne merüljön el a baráti ömlengés negédes mocsarában, és ne tobzódjon önfényező sztorikban. A barát hátrál egy lépést, és onnan szemlélődik.

„Mulattatni, ez az ember legnagyobb célkitűzése, a legnagyobb dicsőség.”
(Fellini: Játszani, mint a gyermek)

Tullio Kezich viszonylag korán, második filmje (A fehér sejk) velencei bemutatója után ismerte meg az akkor alig 32 éves, nyurga és kócos művészt, aki rögtön a fejéhez vágta, hogy a kritikusokkal az a baj, hogy túl elvontan gondolkodnak. Mire a még ifjabb tollforgató sietve próbálta lebeszélni az újdonsült rendezőt az első Oscart hozó Országúton tervéről. Nem látszott jó indításnak, mégis negyven éven át tartó barátság lett belőle. És egy fontos útmutató a Mesterhez, egy életrajzi munka, amely a fétis halála után kibővült néhány frissen napvilágot látott, időnként pátoszromboló, de teljességet szolgáló részlettel.

Élete önmagában film Édes élet

Kezich, a felliniánus, hamar megtalálja a vezérfonalat. Mivel Fellini élete a film, élete pedig önmagában film, a jóbarát filmekre fűzi fel az életutat. Az életpálya 23 nagy és kisebb film, valamint a megvalósulatlan filmtervek köré tekeredik fel. Elősorjáznak a feledhetetlen „fellinik”, az Országúton, a 8 és fél, Az édes élet, az Amarcord, a Ginger és Fred, feltárul Fellini misztikus, látomásos világa színfalakon kívül és belül. A portré bővelkedik izgalmas adalékokban. Például kiderül, hogy egyetlen Fellini-filmet sem az a producer mutatott be, aki elkezdte a munkát, az Országúton mecénásai hevesen tiltakoztak Giulietta szerepeltetése ellen, Fellini egyetlenegy szerepében platinaszőke Pál apostolként jelenik meg a vásznon, kíváncsisága pedig odáig terjedt, hogy kizárólag kísérleti célzattal kipróbálta az LSD-t. Természetesen a filmkritikus nem tagadhatja meg önmagát, és a filmek bemutatása itt-ott átcsúszik szakmai elemzésbe, de csak szigorúan azzal a kitétellel, hogy Fellini filmjein „Nincs mit megérteni, csak élni kell” őket”.

A mester halála után az értők rögtön olyan hangzatos aforizmákkal álltak elő, melyek akár a riposztra mindig kész Fellini szájából is elhangozhattak volna. Ekkor született a „Fellini számára egy nagyszerű jövő kezdete ez.” Vagy a „Marc’ Aureliótól Marcus Aureliusig” megállapítás, ami annál is inkább találó, mivel a filmtörténet római alapköve annak idején egy vicclapnál kezdte színes rajzokkal, élete alkonyán viszont egészen filozofikus síkokra kalandozott. Mindezt Kezich olyan aprólékos gonddal tálalja portréjában, hogy a nevektől és évszámoktól hemzsegő kötetben időnként könnyű elveszni a részletekben. Kezich kínos következetesség néz utána mindennek, aminek csak köze lehetett Fellinihez, így lehet, hogy munkája végül színes panorámát tár elénk a huszadik század filmművészetéről. A valós vagy Fellini által kissé eltorzított sztorik rengetegéből elősétálnak példaképek és utódok, ellenlábasok és barátok. Velünk van Rossellini, a tékozló mester, Visconti, a rivális, Benigni, a rajongó követő, Pasolini, a barátból lett ellenfél, Mastroianni, az elmaradhatatlan alkotótárs, barát és alteregó, és Masina, a nagybetűs TÁRS. És velünk van 458 oldalon keresztül Federico, aki egy személyben testesít meg mindenkit, akivel kapcsolatban állt, és mindenkit, aki befogadta. Egyre közelebb kerülünk a mesterhez, míg csak rá nem jövünk, hogy mindannyian fellinik vagyunk…