Tűsarkak a Croisette-en

Az első napok Cannes-ban

Így kitüntetve, csillogó szemmel lépek ki a napsütésbe, és nem a tengerpartra igyekszem, mint ahogy azt minden rendes ember minden rendes mediterrán városban tenné, hanem programfüzet után kajtatok. Kajtatok, kajtatok, pár perc alatt elveszek a forgatagban, és hallom már, hallom, hogy a Matching Point bemutatója ma este van, hangszórón bemondják, hogy Woody Allen is éppen ebben a pillanatban érkezett, oldalán a gyönyörű Scarlett Johanssonnal, s az egyszeri fesztiválozó ilyenkor már nem is győzi a nyakát nyújtogatni, hogy elkapná egy percre a mester tekintetét vagy a gyönyörű Scarlettét. Ízlés szerint.
Micsoda remek véletlen Woody Allennel egy pillanatban érkezhetni. S akkor egy lány lép mellém, magasra tartott kezében olcsó digitális fényképezőgéppel, szintén nyakát nyújtogatva, és koncentrál, és most, most megvan! Látod, ott, ott az a folt, ott kicsit becsillan, az Woody Allen szemüvege. Gyűjti a lány a foltokat: Kusturica borostája, Salma Hayek bokája, Haneke bús tekintete. Nos, ekkor az egyszeri fesztiválozó bólogat, s magában szilárd elhatározásra jut: nem fogja többet hagyni, hogy az ár elsodorja, azon nyomban kezébe veszi sorsa irányítását, és elhalad a kikötő irányába, ahol, úgy hírlik, megkaphat minden hasznos információt, ami ilyen esetekben szükségeltetik..

Szemesnek áll a világ, ezt a felvilágosítást kaptam. Ma este előreláthatólag nem lesz már alkalmam koccintani Woody Allen-nel, azonban a kék szőnyeg környékén téblábolva világossá válik például, hogy téblábolni érdemes: egy furcsa idegen a kezembe nyomott egy belépőt Kim Ki Duk Az íj (Hwal) című filmjének vetítésére. A kék szőnyeg, mint megtudtam egyébként, biztos jele annak, hogy az Un certain regard szekció egyik vetítésére várakozunk.

A szereplők nem beszélgetnek, cselekszenek. Kim ki-Duk: Hwal (The Bow)

Kim Ki Duk tizenkettedik nagyjátékfilmje egy éppen felnőtté érő és egy halni készülő emberről mesél. Kizárólag kettejükkel foglalkozik. Az öreg íjász felnevelt egy kislányt egy hajón, kinn a nyílt tengeren, egy minden irányban nyitott mégis mindentől elzárt térben, s most, hogy a lány felnőtt, nincs már orvosság a halál ellen, csak ha feleségül veszi. A cselekmény eleinte végtelenül egyszerű, folyton ismétlődő, hangtalan cselekvéssorok, mindennapi rituálék apró változásain keresztül épül. A városi hobbihorgászok érkezése és jelenléte, az esti fürdés, az alvás, minden megszokott mozdulatsor jellegzetes mozdulatokból áll össze, s hogy a mozdulatok miből, az csak akkor derül ki, mikor lassanként megváltoznak.

A szereplők nem beszélgetnek, cselekszenek. Egy érintés elmarad, egy tekintet szigorúbb lesz, egy tárgy nem a szokott helyére kerül, és mindent elmondtak egymásnak. Vihar kerekedik, harag, szerelemféltés, szabadságvágy, halálfélelem. A film legszebb része a meditatív ritmusú expozíció, annyira szép, mesterien pontos, hogy feledteti a suta, giccshatáron mozgó zárlatot, a mindent felbolygató fiatal városi fiú figurájának sablonosságát. Úgy tűnik, a dél-koreai mestert jobban érdekelte a két szereplő közös élete, mint a végjáték, amit végül filmre vitt.

Másnap, cannes-i életem második napján úgy döntök, hogy ma messzire elkerülöm a Fesztiválpalota főbejárata körül nyakukat nyújtogatók népes tömegét, Atom Egoyant nem ismerném fel amúgy sem, és lassanként rájövök arra is, hogy igen ijesztő látvány a sok estélyi ruhában feszítő „moziszerető”, amint körbejárva kérdezgetik, van-e valakinek vajon egy fölösleges meghívója a gálaestre. Bár sokszor szerencsével járnak, a magassarkú cipőktől való idegenkedésem folytán úgy döntök, hogy a magamfajta földi halandóknak szervezett vetítést választom majd egy kedves kis külvárosi moziban.

Addig is körül lehet nézni. Ebben az évben új vetítőterem nyílt a Croisette-en: „Tous les cinémas du Monde” olvashatjuk körbe-körbe a feliratot az egyébként igen-igen ronda, ezüstszínű épületen, Világmozi. A terv szerint mostantól minden évben, a fesztivál minden napján egy-egy ország filmművészetéből adnak ízelítőt, különös tekintettel a fiatal alkotókra. Idén Marokkó, Dél-Afrika, Mexikó, Ausztria, Peru, Sri-Lanka és a Fülöp-szigetek mutatkoznak be.
A kedves kis külvárosi mozi megtelt. A szigorú tekintetű kék ruhás biztonsági ember az orromra csukta az ajtót, és erélyesen megkért, hogy ne akadékoskodjak. Ez Nyugat-Európa, nem lehet a lépcsőre ülni. Nem viccel, tényleg lemaradtam az új Atom Egoyanról. Maradnak a marokkói kisfilmek.

Vajon csak a kamera teszi, hogy fikcióvá válik az életünk? - Alain Cavalier: Le Filmeur (A filmező)

Ezekkel nyílik meg az ezüstben pompázó Világmozi. A fiatal marokkói rendezők meghatva álldogállnak, keveset beszélnek, maguk integetnek a gépésznek, ha rossz kópiát indít el. Ez a legkisebb terem a Croisette-en, szokatlanul családias a hangulat. A filmek jók is, rosszak is, egyet érdemes kiemelni: Rachid Boutounes Hely a nap alatt (Une Place au Soleil) című etűdjét. Egy öreg arab embert kitüntet a kerületi polgármesteri hivatal, mert egész életében hűségesen tisztogatta Párizs utcáit. A bácsi kukásautóval utazik a ceremóniára, kávézik, a kapott pénzt elküldi Marrakeshbe. Nem történik semmi, simogató a párizsi napsütés, szívesen megszólítanánk a bácsit, aki egyedül üldögél egy padon. Tizenkét percben rengeteg finomság és szeretet. A rendezőnek furcsa piros sapkája van, elmondja, hogy ez élete második filmje, azt hiszem, érdemes lesz figyelni rá.

Este a kék szőnyegnél várakozunk. Alain Cavalier mutatja be új filmjét: DV- re felvett mintegy 170 órányi anyagot a saját életéről, megvágta, és elhozta nekünk. A Filmező (Le Filmeur) beszélgetős film. Mindent megtudunk egy öregedő ember napjairól, szerelmeiről, édesanyjáról, bőrrákjáról, a tárgyakról, amiket szeret, a WC-kről, amikben megfordul. Sok állókép: egy körte vágással a hasán, amit nem mert megenni az elbeszélő, olyan erősen emlékeztette őt kedvese formáira. Valóban hasonlít. Botrányosan narcisztikus film, a valóságshow-k hatásos újragondolása. Vajon csak a kamera teszi, hogy fikcióvá válik az életünk? „Csináltam egy filmet fillérekért, és hatalmas pénzeket költök hotelszobára”, mondja valahol az elbeszélő. A vetítőteremtől négy-ötszáz méterre már 2 euroért is lehet kapni egy pohár sört. Mivel a hotel messze van, gyalogolok. Vagy sör vagy taxi.