Velence: Elfújta a szél

Beszámoló a fesztiválról

Tajtékzanak a hullámok a Lido körül, az évszakhoz képes hideg idő és az orkánszerű szél tépázta dekorációk nem csak az őszt, de a fesztivál végnapjait is elénk vetítik. A bemutatott mélyrepülésektől pedig lassan eluralkodik rajtunk a melankólia.

Az ígéretes fesztiválnyitány után jó néhány mélyrepülésnek lehettünk tanúi, ráadásul főként azok a mesterek bukfenceztek egyet, akikben titkon még reménykedtünk. Az ő ihletüket is elfújta volna a szél?

Takeshi Kitano Kantoku banzai! (Glory to the Filmmaker) című filmje egy a pályája csúcsán megrekedt és kiégett rendező, akit Kitanónak hívnak, meditál azon, vajon melyik utat is válassza. Folytassa a gengszterfilmeket, amihez a legjobban ért, vagy térjen vissza a kosztümös harcművészeti alkotáshoz, mint a Zatoichi, ami eddigi egyetlen kasszasikere volt, vagy talán ezúttal az egyszerű emberek, hétköznapjait válassza témának, vagy éppen a saját gyerekkorát és az ötvenes évek Japánját keltse életre. Így halad az ötletbörze egészen a CGI effektektől hemzsegő sci-fi-ig. Bármelyik úton indul is el, választása remélhetően sikeresebbnek bizonyul, mint a Kantoku banzai! Ez a töprengés és útkeresés az első fél órában ugyan még szórakoztató stílusgyakorlat, de hamar átcsap értelmetlen és érdektelen, a mulatságos ötletekből kifulladt vergődéssé. Megjelenített ötletbörzéje jóformán azt is feledteti velünk, hogy odafigyeljünk a szinte minden pillanatban jelen lévő leleményes önreflexióra, ami a film legértékelhetőbb vonása, és már azt se értékeljük igazán, ha a rendező egyszer-egyszer valóban ötletesen idéz közismert filmekből.

A mulatságos ötletekből kifulladt vergődés Kantoku banzai!

Nem a legjobb utat választotta Eric Rohmer sem, aki pasztorált álmodott a vászonra, sőt nem csak megálmodta, de meg is valósította! A néző közel két órán keresztül nézhet, mint a moziban, hogy mit is akar, ez a leginkább vidéki művelődési otthon, amatőr színjátszó körének előadására hasonlító iskolás előadás, ami oly gyenge, hogy még viccnek is rossz. A Les Amours d’Astrée et de Céladon Honoré d’Urfé XVI. században íródott regényének adaptációjának története gyaníthatóan már saját korában is idejétmúlt és túlhaladott volt. Az erdei tisztásokon fehér klepetusban szavaló, sőt időnként dalra is fakadó(!) pásztorok és pásztorlánykák románca még a korabeli irodalmi alkotásokhoz képest is túlzottan ártatlannak tűnik. A rendező javára írható azonban, hogy a film hangulata mégsem idegen az alkotójától, így Rohmer legalább nem vádolható azzal, hogy tőle teljesen idegen dologba fogott, és abba törött bele a bicskája.

A bűnügyi filmekben jártas Claude Chabrol szerelmi drámáját a La Fille coupée en deux a múlt század elején megesett valós bűneset inspirálta. Chabrol megtesz ugyan mindent, hogy modernné varázsolja a történetet, de erőfeszítése nem terjed tovább a külsőségeknél. Karakterei azonban egy annyira letűnt világ letűnt életformáját és főleg letűnt erkölcseit idézi, hogy a történet képtelen a XXI. század felgyorsult élettempójában és fellazult társadalmi normái között megfelelően működni. Így a tragédiába forduló féltékenységi dráma inkább vált ki értetlenséget, mint együttérzést. Olyan az egész, mint egy szemet gyönyörködtetően feltálalt étel, amely már rég lejárt szavatosságú alapanyagokból készült. A történet naiv és a végletesen leegyszerűsített, tisztán fekete vagy fehér, ám sohasem kellően árnyalt karaktereinek köszönhetően gyakran hamisnak tűnik.

Woody Allen ismét kifáradt és kifulladt  Cassandra’s Dream

Woody Allen, aki a Meccslabdá-val hosszú évek után igazi nagy meccset nyert a kritikusok és a közönség ellen, most úgy látszik ismét kifáradt és kifulladt. Legújabb filmje a Cassandra’s Dream folytatja a rendező brit-sorozatát, aminek ezúttal semmi köze sincs Londonhoz. Szinte akárhol játszódhatna, mert univerzális problémát dolgoz fel, minden helyi színezetet nélkülöző figurákkal. Pedig éppen ez volt az, ami híressé tette a rendezőt New York-i történeteit, amelyekben nem csak a történetnek, de a szereplőknek is egyedi színt adott a lüktető, de ugyanakkor neurotikussá tévő és elidegenítő nagyváros. A Meccslabda tovább folytatta ezt a vonalat és híven ábrázolta az angol osztálytársadalom mai napig meglévő hierarchiáját.

A tomboló viharokban megrongálódott fesztiváldíszletekből, amolyan "tájkép csata után" hangulat árad. Mintha a végéhez közeledne a fesztivál, pedig a bemutatók még javában folynak, de a sztárok nagy része már elutazott. A sajtósok közül is sokan tovaröppentek Torontóba és úgy tűnik, mintha mindkét tábor a hangulatból is magával vitt volna egy-egy darabot.