Velence - Győzött a politika

Velencei oroszlánok

Alaposan meghatározta az idén 66. alkalommal megrendezett Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica hangulatát a politika. A Lídóra látogatott napjaink egyik legvitatottabb politikai vezetője, Hugo Chavez venezuelai államfő, és a Venezia 66, azaz a hivatalos versenyprogram több filmje is aktuális, vagy korábbi, de hatásukat a mai napig éreztető politikai fordulatokról mesélt, nem is beszélve arról, hogy az olasz filmek javát a Medusa Films, azaz Silvio Berlusconi egyik média érdekeltsége jegyezi.

Michael Moore és Oliver Stone hangos és erős visszhangot keltő kirohanása a kapitalizmus ellen ugyancsak meghatározta az idei fesztiválhangulatot, de sok más alkotó és színész sem riadt vissza attól, hogy a sajtókonferenciák nyilvánossága előtt hangoztassa nemegyszer radikálisnak mondható politikai nézeteit.

Nem csoda hát, ha a díjakban is megmutatkozott ez a fokozott politikai érdeklődés, de még mielőtt valaki pusztán politikai döntést szimatolna a Lebanon győzelmének hátterében, szerintem nyugodtan kijelenthető, hogy Samuel Maoz filmje valóban kiemelkedett az egyébként is jónak mondható mezőnyből. Érdekes, hogy hosszú évtizedeket kellett várni arra, míg izraeli filmesek végre feldolgozzák Libanon megszállását.
 

Középen Samuel Maoz, az önéletrajzi ihletésű, Arany Oroszlánnal kitüntetett Lebanon rendezője

Az utóbbi években viszont két igencsak emlékezetes alkotás is született a témáról, ráadásul mindkettőben (Ari Folman Libanoni keringőjében (2008) és a most díjazott Lebanonban) közös, hogy rendezőik a sorköteles katonaként megtapasztalt szörnyűségeket vitték vászonra, méghozzá filmes szempontból is teljesen újszerű formában. A Libanoni keringő animációs filmként dolgozta fel az eseményeket, míg Maoz tulajdonképpen egy tank belsejébe zárt, egy nap leforgása alatt játszódó kamaradrámát készített a háború első napjáról, bemutatva a fiatal kiskatonák reakcióját a halálcsapdára, miközben a körülöttük zajló eseményeket a tank ágyúcsövének célkeresztjében szemlélhetjük. A külső jelenetek bemutatása során a kamera tulajdonképpen eggyé válik az ágyú távcsövével. A film újszerű ábrázolásmódja mellett érdemes megemlíteni, hogy nem hatja át se ellenség gyűlölet, de túlzott patriotizmus vagy szentimentalizmus. Egy háború eseményeit látjuk, mely akárhol lehetne, néhány ember szemén keresztül, akik szinte még gyerekfejjel, akaratukon kívül csöppentek bele az embert próbáló helyzetbe.

A film utáni zsúfolt sajtótájékoztatón, mely a szokásosnál valamivel hosszabbra nyúlt, ám számos kérdést, idő hiányában még így is megválaszolatlanul hagyott, már lehetett sejteni, csakúgy, mint a feszült figyelemmel kísért teltházas sajtóvetítésen, hogy a Lebanon nem távozik majd üres kézzel. Samuel Maoztól megkérdezték többek közt, hogy miért várt több mint negyedszázadot arra, hogy elkészítse a filmet. „Eleinte nem akartam emlékezni. Próbáltam minél inkább elfojtani magamban az eseményeket. Ott voltam én is abban a tankban, mely segítség nélkül maradt az ellenséges terület kellős közepén. Lövész voltam én is, mint Shmulik. Tulajdonképpen, én magam vagyok Shmulik. Emlékszem, anyám ujjongására a hazatértemkor, noha úgy éreztem, valójában sohasem tértem haza a háborúból.” – válaszolta a rendező.

Minden szempontból merész vállalkozás Shirin Neshat filmje, az Asszonyok férfiak nélkül (Zanan bedoone Mardan), melyet a Legjobb Rendezőnek járó Ezüst Oroszlánnal tüntetett ki a zsűri. A videóinstallációi révén ismertté vált, iráni születésű művésznő első nagyjátékfilmjéhez egy, a hazájában már keletkezésétől fogva betiltott, de külföldön nagy népszerűségnek örvendő bestsellert választott alapul, Shahrnush Parsipur tollából.
 

Asszonyok (elöl a rendező Shirin Neshat) szolidarító férfiakkal - Tóth Orsi-s film idén sem távozott díj nélkül

A börtönt is megjárt írónő jelenleg Kaliforniában él, és nemcsak hogy nem ellenezte regénye filmre vitelét, de szerepet is vállalt benne. Ő játssza a Madame-ot abban a bordélyban, melyben Zarin (Tóth Orsi) dolgozik. Ha már a szereplőknél tartunk, a sajtóanyagban megjelent interjú tanúsága szerint közel másfél évig tartott a szereplőválogatás és kizárólag Európában élő színésznők jöhettek számításba. Egyrészt az Iránban a mai napig tabunak számító politikai esemény miatt (1953 augusztusában a CIA segítségével végrehajtott puccs letaszította a hatalomról a demokratikus keretek közt megválasztott miniszterelnököt és visszaállította Reza Pahlevi sah hatalmát), másrészt a meztelen jelenetek miatt hazai színésznők szóba sem jöhettek, de az sem, hogy Iránban legyen a forgatás.

Ezért elevenedik meg az 1950-es évek Teheránja Casablancában, és játssza magyar színésznő az iráni prostituáltat. Neshat kiemelte, hogy a Deltában ragadta meg őt Tóth Orsi játéka, így esett a fiatal magyar tehetségre a választása. A film nagy érdeklődést keltett a Lídón és gyaníthatóan jó pár fesztiválon megfordul még, de hazájában a fent említett okoknál fogva nem valószínű, hogy látható lesz. A sajtóanyagból derült ki az is, hogy a rendezőnő a külföld megnövekedett érdeklődését a Közel-Kelet iránt egyértelműen a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásnak tulajdonítja. Ez azért is érdekes, mert ez az esemény adja a hátterét Todd Solondz filmjének is, melyről egy korábbi beszámolómban már részletesen írtam. A Life During War Time gyaníthatóan ezért is kapta a Legjobb Forgatókönyvnek járó díjat, gyarapítva ezzel a politikai vonatkozású díjazottak sorát.

A magyar vonalat pedig Gryllus Dorka erősítette, aki szintén versenyfilmben szerepelt, méghozzá a Zsűri Különdíjával kitüntetett Soul Kitchenben. A hamburgi születésű, török származású Fatih Akin szülővárosában forgatta legújabb filmjét a görög vendéglősről, Zinosról (Adam Bousdoukos), akire ugyancsak ráférne egy Gordon Ramsay-féle étteremalakítás, lehetőleg úgy, hogy az közben Zinos életét és barátnőjéhez Nadine-hoz (Pheline Roggan), illetve börtönből szabadult testvéréhez, Illiashoz (Moritz Bleibtreu) fűződő viszonyát is rendbe szedje. Gryllus Dorka  a film bemutatójára a Lidóra utazott, így aztán a két tehetséges magyar színésznő képviselte kis hazánkat a Velencei Mostrán, és járult hozzá a díjazott filmek sikereihez, mely némi kárpótlás lehet számunkra azért, hogy a fesztiválon már több mint húsz éve nem szerepelt magyar nagyjátékfilm a hivatalos versenyprogramban.
 

Ne nézz balra, ott egy magyar! - Gryllus Dorka a Soul Kitchen színésznői között

Dorkára és Orsira remélhetőleg ezt követően még inkább felfigyel majd a nemzetközi szakma, és ki tudja, talán egyszer ők vihetik haza a Legjobb Színésznőnek járó díjat, melyet idén Ksenia Rappoport kapott Giuseppe Capotondi A dupla óra (La Doppia Ora) című filmjében nyújtott alakításáért. A leningrádi születésű színésznő dolgozott már Giuseppe Tornatoréval, de ő volt a főszereplője a tavalyi év egyik legemlékezetesebb filmjének Kirill Szerebrennyikov Téli utazásának. Capotondi rendezésében a pincérnő Soniát alakítja, aki egy villámrandi során ismerkedik meg Guidóval (Filippo Timi), és úgy tűnik, kölcsönösen egymásba szeretnek, ám a férfit megölik a műkincsrablók abban a villában, ahol biztonsági őrként dolgozik. Sonia, akit a nyomozó felelősnek tart a férfi haláláért, szembe kell, hogy nézzen múltjával, mely tele van titkokkal és sötét foltokkal, jelenét pedig a szeretett férfi elvesztése felett érzett fájdalom tölti ki. Legalábbis látszatra, mert a film számos meglepetést tartogat.
 
Szinte senki sem fűzött nagy reményeket a Gucci ház volt vezető tervezőjének, Tom Fordnak rendezői debütálásához az A Single Manhez. Az általa tervezett reklámkampányok alapján, melyek igencsak sokat lendítettek a Gucci cég márkaarculatán, leginkább egy szépen díszletezett, szépen öltöztetett, sőt szexis, de filmes szempontból nem különösebben említésre méltó alkotást vártak. Bár én sajnos már nem láttam a filmet, de e-mailek egész sorát kaptam a még a Lídón tartózkodó kollégáimtól, akik nem győztek áradozni a film okozta kellemes csalódásról, valamint a két főszereplő Julianne Moore és Colin Firth remek játékáról. Firth a saját neméhez vonzódó egyetemi tanár, George Falconer megformálásáért a Velencei Mostra Legjobb Férfialakításért járó Coppa Volpi elnevezésű díjában részesült.
 

Tom Ford, Julianne Moore és a díjazott Colin Firth - A Single Man

Kicsit meglepődtem, hogy Jessica Hausner Lourdes-ja nem kapott semmilyen elismerést az Ang Lee vezette héttagú zsűritől. Mások azonban felfigyeltek rá, így a film többek közt megkapta a nemzetközi kritikusok szövetségének a FIPRESCI-nek a díját, mely szakmai körökben nem csekély elismerésnek számít. A Lourdes-ban szintén feltűnik Tóth Orsi, aki, úgy látszik, vonzza a FIPRESCI zsűri elismeréseit, 2008-ban Cannes-ban ugyanis Mundruczó Kornél Deltája kapta meg a kritikusok díját.