Viennale - háborúk és traumák

Nagy Bécsben tartják

A főváros tehát nem az éves osztrák filmtermésre, hanem inkább a világban zajló tendenciákra, újdonságokra és érdekességekre összpontosít, fikciós és nem-fikciós, rövid- és/vagy kísérleti műfajok egyaránt láthatóak itt, nem beszélve a retrospektív programokról (idén többek közt Werner Schroeter és Bob Dylan kapott kiemelt figyelmet). Az első rémület akkor ért, amikor az előbbi mondatot -- egy kissé kevésbe mesterkélten persze -- először fogalmaztam meg magamnak. Merthogy a programban egyetlen magyar filmet sem találni. Hogy ebből most milyen következtetést kell levonni a magyar film világban elfoglalt helyéről, illetve az osztrákok szomszédjukhoz való viszonyáról, abban nem vagyok egészen biztos, mindenesetre valahogy nem stimmel a dolog, annyi szent.

Később kiderült, hogy egy átlagos fesztiválhoz képest sokkal könnyebb lecsúszni egy filmről, az elképesztő időpontok -- a mindössze kétszeri vetítés --, és a DVD-szoba szegényes felhozatala miatt. Ha viszont az embernek sikerült odaérnie egy filmre, akkor meglepően könnyen juthat jegyhez, főleg ahhoz képest, hogy végül minden vetítés teltházzal megy. Alapvetően a Viennalét a szervezők igyekeznek nagyfesztiválként kommunikálni, de ezt minden felesleges felhajtás és cécó nélkül teszik, a szervezők nagyon közvetlenek, szóval a Viennale alapjában kellemes élmény és ez feledteti a fentebb említett következetlenségeket is.

Isabelle Hupert és Wernet Schroeter kötetlenül cserél eszmét

Azért így is láttam néhány izgalmas darabot, ezek közül is kimagaslott Darren Aronofsky új filmje a Wrestler, amiről velencei díja kapcsán már született egy írás a filmhun, úgyhogy csak röviden: öröm volt látni egy ennyire fegyelmezett és visszafogott, de mégis nagyon Aronofsky-s filmet. Randy „The Ram” története a legnagyobb anti-amerikai álom filmklasszikusok nyomába érhet, sőt bizonyos szempontból túl is mutat a szokásos felemelkedés-bukás dramaturgián. Hiszen itt már csak a hanyatlást látjuk, ami viszont nem kizárólag a hős hanyatlása, hanem az egész sportágé, sőt egy korszaké (80-as évek), a zenéjével (amit a puncifejű Kurt Cobain tett tönkre) és egyéb tartozékaival együtt. Ami marad, az a valahol mindig zajló amerikai háború hátországi újrajátszása. De a szőkített hajú amerikai hős - aki hétről hétre összecsap Ayatollah nevű ellenfelével -, mára érvényét vesztette. A gyerekek inkább online terroristaelhárító játékokban számolnak le az iraki és/vagy afgán gonosszal, Randyre, meg a többi hazai hősre nincs többé szükség.

A másik oldalon ott van egy iráni származású osztrák fiatalember Arash T. Riahi önéletrajzi ihletésű filmje, az Egy pillanatnyi szabadság (Ein augenblick freiheit), mely kitalálható módon az Iránból elszökő és Európában menedékjogot kérő menekültekkel foglalkozik. A film pontosan azt adja, amit várni lehet tőle, az egyetlen igazán meglepő húzása, hogy a filmidő jó háromnegyede Isztambulban játszódik. Iránból elszökni kockázatos, de azért legtöbbször sikerül, állítja a film. Az igazi nehézség a bürokrácia, mely a török fővárosban szakad a menekültekre, ahol jöhet a sorbanállás a különböző konzulátusok és emberi jogi szervezetek épületei előtt.

Jelenleg a dolog úgy fest, hogy Európa lényegében megtelt, mint egy menő szórakozóhely, úgyhogy sorba kell állni a bejárat előtt és várni, hogy hol – melyik országban – szabadul fel hely. Riahi elsőfilmje nagyon magabiztos alkotás, kifejezetten ügyes vizuális megoldásokkal, jó arányérzékkel, humorral és ízléssel meséli el a tíz bevándorló történetét. A végére aztán van, akinek sikerül bejutnia az EU-ba, ezek többnyire a fiatalok persze. Akinek viszont nem, az nagy valószínűséggel nem marad életben.

Egy tárgyilagos propagandafilm Libéria elnöknőjéről

Johnnie To (Adásunkat megszakítjuk) új filmje a hongkongi-kínai koprodukcióban készült Sparrow (Veréb) szintén nem a történet különlegességével hengerel, sokkal inkább a hangulata, a képi világa, és leginkább a történetmesélés módja lenyűgöző. Négy kedvesen esetlen zsebtolvaj egyszerre szeret bele ugyanabba a lányba, aki egy gengszter kitartottja, de szabadulni szeretne. A négy hős persze mind meg akarja menteni a femme fatale-t, a néző pedig szabadon választhat, hogy melyiknek drukkol. A film egyik legjobb jelenetében, az egyik tolvaj után belép a liftbe a nő és váratlanul egy sárga lufi esik kettejük közé, amit a nő úgy tart a föld fölött, hogy csipőjével a férfi derekának nyomja. Az egész film tele van hasonló pillanatokkal és ettől varázslatos.

Daniel Junge a pesti Titanicon is játszott munkája, az Iron Ladies of Liberia  dokumentumfilm, mely a polgárháborúból kilábaló nyugat-afrikai ország elnöknőjének első évét követi nyomon. És bizony Ellen Johnson Sirleaf nincs könnyű helyzetben hiszen a rendőrségnek még fegyvert sem tud adni a kezébe, miközben a lakosság nagyrésze még mindig a lövöldözést látja a konfliktuskezelés első számú modszerének. Aztán jönnek komoly problémák, amikor például a Firestone cégnél dolgozók magasabb bért akarnak, az elnökasszony kénytelen közölni velük, hogy nem tud hatni egy multinacionális cégre, inkább fejezzék be a sztrájkot, jobban járnak. Még ennél is izgalmasabb az a pillanat, amikor a veteránok a nyugdíjukat követelik, és egy pillanatig tényleg úgy fest a helyzet, hogy újra zavargások törnek ki. Valahogy azonban ezt is és még sok minden más problémát legyőz az új elnök.

Siatta Scott Johnson, a film társrendezője és narrátora egy helyi újságírónő, aki teljesen felvállaltan propagandafilmet készít Ellen Johnson Sirleafról és kormányáról, melyben harcos macsó uralom után dominálnak a nők. Közben néha biztosítja a nézőket saját pártatlanságáról, ettől azonban csak erősödik a film, hiszen egyből látjuk a média szerepét is és paradox módon, a nyíltan elfogult hölgy kameráján keresztül kapjuk a legobjektívabb képet a libériai eseményekről. A film igazából akkor kezd el nagyon izgalmas lenni, amikor az afrikai nehézségek és a kilátástalan helyzet általános érvényt kap, és a demokrácia és a politika viszonyáról kezd el szólni. Ennek a folyamatnak a csúcsa az elnökasszony találkozója George W. Bush-sal: már csak a puszta bejelentés hangos derültséget váltott ki a közönségből. Ami viszont még ennél is viccesebb, az a nagydarab, amerikából hazahívott rendörfőnök asszony zárómondata, amikor egy év után végre fegyverhez jut a rendőrség: „Na, most végre igazán nőnek érzem magam. Jó, csak vicceltem!”

Kiakadt izraeli katonák Indiában - Flip

A Viennale általam látott filmjei közül a legfelkavaróbb a Flip cimű dokumentumfilm, mely az Izraelben 3 év kötelező katonai szolgálat után leszerelő fiúkat és lányokat követi Indiába. A kormány minden leszerelő katonának fizet egy nagyobb összeget, amit a legtöbben arra költenek, hogy Indiába utaznak és ott hetekig, hónapokig drogoznak és partiznak. Aztán néha egyik-másik „kiakad” (flip out). Ilyenkor megjelenik valami figura, aki nem beszél sokat, csak felkeresi az illetőt és szépen szeliden felteszi egy izraeli repülőre. Aztán ahogy szép lassan haladunk előre a filmben, kiderül, hogy egy teljes gépezet működik Indiában. Az izraeli kormány tudomásával és támogatásával, úgymond levezető táborozást tartanak a volt katonáknak, de kiakadók pedig - ahogy azt a rendező a film után elmondta – csak a jéghegy csúcsa, a bajok sokkal mélyebben gyökereznek.

„Ha zsidó vagy, egész életedben keresel valamit. Ha nem találod meg, akkor vagy vallásos leszel, vagy drogozni kezdesz.” mondja a film egyik szereplője, aki drogozott, kiakadt, majd Izraelben megtért és azóta ortodoxként segíti a többi bekattanót.
A bécsi fesztiválon szintén vetített egészestés izraeli animáció, a Tánc Bashirral, a 70-es évek libanoni tömegmészárlásai során kialakult és elfojtott kollektív traumát próbálja meg felszínre hozni. Yoah Samir dokumentumfilmjével együtt mindkét film azt jelzi, hogy valami elindult Izraelben. Egyrészt egyre jobb filmeket csinálnak, másrészt megpróbálnak a szőnyeg alá söpört problémákkal foglalkozni, a kettő alighanem összefügg. A Flip megrázó dokumentum, a zárókép pedig, ahogy a hajnali fényekben több tucatnyi fiatal partizik ész nélkül, kimondottan hátborzongató.