Vranik Roland: Fekete kefe
A kecske anatómiai filozófiája
Jeles András 1979-ben filmet rendezett egy főváros-menti szövetkezeti kocsikísérőről, aki egy napon nem adja postára a rábízott pénzt (nem a Psycho Marion Crane-jéről van szó), inkább ötletszerűen kószál és költekezik. Igaz, estére izgalmas és különleges napot zár, ám a kaland ellenére továbbra sem kötődik különösebben senkihez és semmihez. Negyedszázaddal a gulyáskommunista kis Valentino céltalan bolyongása után a Jeles-hős kiskapitalista utánpótlása, négy teológus-kéményseprő bukkan fel az agglomerációs semmiből, akár Mosonyi Alíz budapesti meséjében a vár kazamatáiból előbújó, krémes-függő török katonák. A kortárs Budapest-filmek fényképezésében nagy gyakorlattal bíró Pohárnok (Cukorkékség;I Love Budapest) és a helyzet- és jellemkomikummal reklámfilmes munkálkodása során – vélhetőleg és remélhetőleg – naponta találkozó Vranik fekete-fehér vallomása egyszerre beintés a közönségfilm napjainkban divatos definíciójának (bestseller-alapok, öncélú káromkodás, a néző fejében felvillantott taps- és nevetésfeliratok stb.), és kísérlet egy olyan elbeszélőmód megalkotására, melynek segítségével ember, város és világ kapcsolata a Lidérces órákban (Scorsese, 1985) látottakhoz hasonló tisztasággal rajzolódik ki.
Történetünk négy főszereplője egy külvárosi vállalkozó megbízásából bélel pesti bérházkéményeket, az eredményes és tiszta munka útját azonban elállja egy dél-amerikai, szigorúan nem génkezelt kecske. Nevezett kecske egy áttételes ismerős lakásában él, és ürüléke egy speciális, infúziós eljárásnak köszönhetően különösen magas THC-tartalmú, bevitele a szervezetbe kellemes kábulatot okoz. A négy kéményseprő egy ötödik kerületi tetőn teszteli a népies drogot – napsütötte beszívásuk a magyar filmtörténet talán legsikerültebb drogos nagyjelenete –, és a szer hatására kisvártatva megkezdődik a fiúk lassú, ironikus pokoljárása. Egyikük bélelő anyagért megy, de a pénzt eljátssza a cinkotai mongolok kakasviadalán. Két másik kéménykatona úgy dönt, amíg nincsen anyag, szereznek maguknak is egy kecskét, elmennek hát a budapesti Krishna-központba, hogy a garázsban nevelt jószágok közül egyet magukkal vigyenek. Hőseink úgy közlekednek az épületben, mint Skywalker és csapata a Halálcsillagon: a türelmes és meglehetősen empatikus Vranik és a HD-kamera mögött álló Pohárnok atmoszférateremtésben a legerősebb. Woody Allen Hannah és nővérei című poszt-csehovi család-drámájának Mickey Sachs-ához (hát persze, hogy Allen) hasonlóan a Fekete kefe szereplőinek is meggyűlik a bajuk a legnépszerűbb vallások képviselőivel: a Krishnások a vallási bürokrácia, a keresztények a pedofília miatt kapnak az arcukba, a zsidók azonban sajnos kimaradnak a sorból. Szerephez jut azonban a családon belüli erőszak (kövér apukának kisfia lerúgja a térdét), a művészi impotencia (festőlány kizárólag politikusportrékat készít) és a fitness-fasizmus (aerobic-bajnoklány beül a kocsmába pár felesre), sőt, az alkotók még klasszikusokat is megidéznek: a nagy magyar természeti katasztrófákat ábrázoló képek portfolióját hőseink úgy forgatják, mint A szabadság fantomjának szereplői a "perverz" városkép-lapokat. A korábban egyéb kisköltségvetésű filmekben és alternatív színházi előadásokban látott Bánki Gergely, Hajduk Károly, Hernádi Csaba és Réthelyi András magával ragadó intelligenciával és hihetetlen humorérzékkel alakítja szerepét, az általános Szemle-színvonaltól eltérő módon - részben játékuknak köszönhetően - minden jelenet működik, s még a Nemzeti Színházzal és az új koncertteremmel nyitó zárókép sem tűnik annyira ötlettelennek és didaktikusnak, amennyire valójában az. Ha a sakkban lenne kecskefigura, úgy mozogna, ahogyan Vranik lépteti figuráit egyik jelenetből a másikba: organikusan, nem génkezelve és nagyon hanyag eleganciával.
