A belső ember

Így raboljunk bankot

Bemutató: 2006. március 23.

A film első negyedórája pörgős, stilizált, magas fordulatszámon pörgő akciómozit vetít előre. Aztán Lee fokozatosan visszavesz a tempóból, és az akciót felváltják a menetrendszerűen érkező, de szerencsére valóban kiszámíthatatlan fordulatok. A vaskos, hideg thriller-hangulat remek arányérzékkel adagolva adja át helyét egy agyafúrt, könnyed, átverős film-atmoszférának. Nehéz eldönteni, mennyit tett hozzá Spike Lee rendezése Russell Gewirtz zseniális debütáló forgatókönyvéhez, a végeredmény mindenesetre nagyon meggyőző.

A sztori felépítése példaértékű. Tekintetbe véve a műfaji konvenciókat, és hogy a nézők úgyis tisztában vannak ezekkel, Gewirtz nem pazarol sok időt a felütésre: negyed óra alatt világos helyzet alakul ki. Négy fegyveres rajtaüt egy patinás bank fiókján New York belvárosában, túszul ejtve több tucat ügyfelet és alkalmazottat. Az éppen korrupcióval vádolt Keith Frazier detektív – Denzel Washington visszafogott alakítása – azonnal a helyszínre siet, és megkezdődik az idegőrlő tárgyalás a túszejtőkkel. Az idő előrehaladtával egyre kétségesebbé válik, hogy a rablók vérlázítóan amatőrök, vagy ellenkezőleg: elképesztően zseniális terv alapján dolgoznak-e.

Valami furcsa dolog zajlik a szemünk előtt Denzel Washington és Clive Owen

A cselekményről többet elárulni nagyon alávaló húzás lenne. Elég annyit hozzátenni, hogy viszonylag korán képbe kerül a bank tulajdonosa is, akit különösen aggaszt a bankrablás. Felkeresi Madelaine White problémamegoldót (Jodie Foster magabiztosan adja a hűvös, pragmatikus szakembert), aki azt a feladatot kapja, hogy helyezzen biztonságba egy bizonyos dobozt, ami a bank széfjében lapul. White a helyszínre érkezik, aminek nyomán érdekek és ellenérdekek halmaza mentén különös karakterkapcsolatok szövődnek az asszony és Frazier, a bankrablók, a bank vezetősége és a kommandós egységeket vezető Darius kapitány (Willem Dafoe) között.  

A bankrablók vezére Dalton Russell, akit annak ellenére meggyőzően képes alakítani Clive Owen, hogy a filmidő tetemes részét maszkban tölti. Igazi régi vágású tolvaj-figura; egészen a sztori kifutásáig nem lehetünk biztosak a motivációi és morális felépítése felől. Mikor szembesül vele, hogy az egyik túsz kisfia hordozható játékkonzolján gengszterek bőrébe bújva ártatlanokat gyilkol, felháborodása elementáris erejű.

Több ilyen mellékszál, vagy annak tűnő jelenet mélyíti a szereplők jellemét. Ezekről a „kitérőkről” aztán végül kiderül, hogy nagyon is szerves részei a cselekménynek. A feszültség fokozása újfent iskolapéldája a klasszikus dramaturgia „progresszív bonyodalom” elvének. Jelenetről jelenetre, szekvenciáról szekvenciára növekszik az intenzitása egészen a történet csúcspontjáig.

Ez főként azért nagy szó, mivel nem a rabló-pandúr filmeknél megszokott események – lövöldözések, robbantások, patakvér – töltik ki a filmidőt. A belső ember sokkal inkább szinte kamaradráma. Szűk helyszíneken, klausztrofób hangulatban bontakozik ki a cselekmény, és ennek ellenére egy percre sem ül le. A titok, hogy végig lebegtetve van: valami furcsa dolog zajlik a szemünk előtt, de a csúcspontot megelőzően egyetlen pillanatra sem lehetünk biztosak benne, hogy micsoda.

A filmet színesíti egy okos kis szerkezeti trükk: Lee időről időre él a „flash-forward” eszközével, azaz egy-egy jelenet erejéig előreugrik az időben a túszdráma utáni eseményekhez. Eleinte zavaró lehet ez, de hamar meg lehet szokni, és nincs eltúlozva. Ezzel az eszközzel a rendező még egy adaggal képes megtoldani a feszültséget, anélkül, hogy lelőné a film végi csavart. 

Ha muszáj negatívumot említeni, az a film lezárását illeti. A végső csavar után bő tíz perc a szálak elvarrásával telik el, nagyrészt feleslegesen. A sztori végére Lee és az író még műfajidegen társadalmi moralizálást is odabiggyesztenek, ami belezavar az addig hibátlan atmoszférába. Másfelől a lassabb tempójú lezárás segít ellensúlyozni a korábbi fokozott tempót.

Aki ezen a filmen unatkozik, annak nagyon komoly koncentrációs zavarai vannak

A belső ember igazi „multikulti” film. Máshol nem is játszódhatna, mint a kulturális sokszínűségéről nevezetes New Yorkban. Hol máshol találunk rögtön valakit az utcán, aki felismeri a rendőrségi hangszórón bejátszott albán nyelvű szöveget?

A szereplők közötti interakció, a sziporkázó dialógus, az abszurd vagy legalábbis első pillantásra annak tűnő fejlemények a film cselekménye során remekül ellensúlyozzák az adrenalin-rohamot. A hangulat nem kis mértékben idézi meg a ’73-as A nagy balhét, Redford és Newman vicces „heist” moziját. Noha a karakterek nem mindennapiak, és Gewirtz illetve Lee nyilvánvalóan nem kevés energiát fektetett a szereplők egyéniségének kialakítására, a hangsúly a műfaji sajátosságokból eredően a cselekményen van.

Abban viszont nemigen találunk hibát. Aki ezen a filmen unatkozik, annak nagyon komoly koncentrációs zavarai vannak. Az események gyorsan követik egymást, a csavarok és fordulatok újra és újra meghökkentenek. Ahogy az lenni szokott, akad pár logikai bukfenc és lyuk a sztoriban, de ezek nem túl feltűnőek. Az ilyen filmek természetüknél fogva megkövetelik a nézőtől, hogy a hitetlenkedést és analitikus gondolkodást hagyja kint a bejáratnál. Cserébe jól fog szórakozni.