A belső tenger

Saját mozi

Bemutató: 2005. március 3.

A film főhőse, a teljes végtagbénulást szenvedett, Ramón Sampedro huszonnyolc év – eredménytelen – küzdelem után, melyet a kegyes halálért folytatott, 1996-ban vetett véget életének – segédlettel. Az ötvenes férfi rögzítette haláltusáját, ahogyan az eutanázia érdekében benyújtott kérelme is állandó témát adott a spanyol médiának. A hajdani tengerész könyve, a – szabad fordításban – Levelek a Mennyországból, halála évében jelent meg hazájában, a Planeta kiadónál.

A ’72-es születésű Amenábar több mint két órás filmje – némiképp elnagyoltan --  szerelmi háromszög-történet, amely a legjobb pillanataiban képes bemutatni az önzés, a manipuláció, zsarolás, a ragaszkodás, a birtoklás és a lemondás lelki mechanizmusát. Az évtizedek óta ágyhoz kötött, szellemi éberségét, frissességét ember feletti küzdelmek árán fönntartó – verseit, leveleit, egyéb műveit szájával író – Ramón életébe majd’ egy időben érkezik (Rosa esetében: robban be) két nő. Ügyvédje, Julia (Belén Rueda) a bírósághoz benyújtott petíció megszerzését volna hivatott segíteni; a két kisfiát egyedül nevelő gyári munkásnő – a helyi rádió DJ-je – Rosa (Lola Duenas), pedig meglátta a halála jogosságát hirdető Ramónt a tévében, és úgy döntött, rábeszéli az életre.

A Sampedrót szeretettel körülvevő - és szolgáló - hozzátartozók (a sógornő, az unokaöcs, az idősebb fiútestvér, az apa, a nagyapa) és a barátok majd’ mind Ramón haláláért élnek. Amenábar filmje: paradoxon-sorozat - néha ettől olyan életszerű.

Ramón szenvedélyének és szenvedésének „oka”: a tenger. Tengeren járta be, ismerte meg a világot; az utolsó mozzanat még teljes életéből, mikor - a veszélyes partszakaszon - szikláról fejest ugrott a vízbe. Szobája ablaka – mint egy vetítővászon, saját mozi - a tengerre néz.

Olyan, mint egy szelíd homeopátiás gyógyszer Javier Bardem

A belső tenger legnagyobb erénye – Javier Bardem reveláció erejű színészi teljesítménye mellett – az a művészi forma és kifejező erő, ahogyan Sampedro már-már skizofrén lényét: a tudatosan a halálát (kikényszeríteni) akaró, vegetáló embert, és a fantáziálásba, ábrándjaiba (saját filmjébe!) menekülő férfit ábrázolja. A produkció emblematikus – ugyanakkor legvitathatóbb – epizódja, mikor Ramón ébren álmodik: fölkel az ágyából, majd nekifut, kiröpül az ablakon, és repül a galíciai táj fölött. E (helikopterhez rögzített kamerával fölvett) jelenet (melodramatikus komolyzenei videóklip) alatt a mára gigantikus közhellyé silányított „Nessun dorma!” szól – Calaf áriája Puccini Turandotjából. Ám a heroikus fölkiáltásnak - „Vincero!” (Győzni fogok!) -- itt mégis némi „mélyebb” értelmet tulajdonítok.

Ezt a - már említett – kettősséget: Sampedro elszántságát, makacsságát, ha úgy tetszik, földhözragadt személyiségét, diktátori természetét és a valami magasabb rendűre irányuló vágyát, érzelmi-intellektuális kifinomultságát (azaz: mi van „kívül” – maszk -, és mi van „belül”), túl a kiváló operatőr, Javier Aguirresarobe által teremtett, legnagyszerűbb jeleneteiben erős kontrasztokra épített látványvilágon, kitűnően mutatja meg a rendező Ramón két, személyes-szerelmi kapcsolatában. A betegségét férje előtt titkoló Julia – akitől a járás, beszéd képességén túl majd az emlékeit is elrabolja a kór – ügyfele személyiségét akarja megfejteni – kivált, mert a férfi minden, a múltjára irányuló kérdést elutasít. Fényképeken, Sampedro írásain, beszélgetéseken, majd levelezésen keresztül (azaz: tisztán szellemi módon) közelít a férfihoz, akihez így jut egyre közelebb. Ramón vágyának – és fantáziálásának – tárgya lelki társa, Julia; hozzá írja majd – utolsó – szerelmes sorait; de – a tengerre néző verandán ülő - Juliának a férfi neve már nem mond semmit.

Rosa – kudarcos első látogatása – után egy fadót („Negra Sombra”) küld a rádióból. Hamarosan – kéretlenül – jelenik meg gyermekeivel, egy idő után családtaggá nevezi ki magát; fáradhatatlanul főz-mos. Rosa az önjelölt megmentő, aki – miután ráébred arra, hogy monomániává dagadó, egyoldalú, szerelme csak egy módon nyerhet viszonzást – elhiteti magával, hogy érti és küldetésének tekinti Ramón könyörtelen követelését: azt tekinti szerelmének, aki a halálba segíti.

Az utóbbi években a díjakra érdemesnek talált színészek-színésznők egyik legfőbb „értékmérője”: melyikük hány órát képes eltölteni a maszkmester keze alatt. Így a legtöbb elismerést begyűjtő aktorok – kikre a vásznon anyjuk sem ismer rá - neve alá nyugodt szívvel odabiggyeszthetnék: „A maszkmesterek ajánlásával”. A harmincöt éves – zseniális - Bardem (többek között: Mielőtt leszáll az éj, Lábad között, Eleven hús, Szájból szájba, Tűsarok) egyértelmű kivétel. A vélhetően legkitűnőbb spanyol színész esetében teljességgel lényegtelen, hogy napi öt órát kókadozott, míg Jo Allen (Gladiátor, Órák) irányításával Ramón Sampedro lett belőle. Bardem nem élhetett a testbeszéd eszközeivel sem; kizárólag az arcából (a film „védjegyévé” váló titokzatos mosolyból) és a hangjából épített föl, teremtett meg egy hús-vér embert. Bardem ráadásul (és ez remek, egyben nagyvonalú rendezői döntés!) csupán néhány másodpercre mutathatja meg „önmagát” – a majd’ harminc évvel ezelőtt élt (sic!), rendkívül vonzó, fiatal férfi alakjában. Amenábar tehát nem él az „olcsó”, ám igen látványos-hatásos lehetőséggel: lássuk, micsoda metamorfózison ment át az „igazi”-„valódi” Bardem.

Alejandro Amenábar díjesőben „ázó” alkotása majd’ kizárólag az érzékekre, érzelmekre hat;  filmjének „filozófiai mögöttese” a sokat szapult Barbárok a kapuk előtt szellemessége, bátorsága, játékossága mellett eltörpül – sőt, észre sem vehető. Ugyanakkor: Amenábar munkája „trükkösen” működik, olyan, mint egy szelíd homeopátiás gyógyszer: napok múlva fejti ki hatását. Ekkor melankolikusan belátjuk: jó, hogy nem kapkodtunk, és a lassúság szépségét választottuk.