A bosszú asszonya

A halál sötét, szomorú angyala

Bemutató: 2007. november 22.

Azt már a Joint Security Area (2000) bemutatásakor tudni lehetett, hogy a nemzetközi filmbiznisz eseményeiben érdekelt fejeknek új kötelezettségük támadt; szükséges lesz figyelni erre a Park Chan-Wook nevű dél-koreai rendezőre, mert aki megspórolja eljövendő filmjeit, bizony fontos dolgokról maradhat le. A derülátó prognózis nem csupán beigazolódott, de emberünk – talán a JSA sikere motiválhatta -  megtáltosodott, és az egyébként sem ócska színvonal tartása helyett nekilátott feltornázni a minőséget. A nagyjátékfilmeket és rövideket egyaránt vegyítő filmfolyam (a rend kedvéért: Sympathy for Mr. Vengeance - 2002, If you were me - 2002, Oldboy -2003, Three Extremes: Cut – 2004) semmiféle elbizonytalanodást, fáradságot, alkotói válságot nem mutat – úgy fest, ennek az embernek nem csupán briliáns stílusérzéke, de rengeteg ötlete is van. Park Chan-wook tehát azon kevés rendezők közé sorolt be, kiknek valóban érdemes várni az új filmjeit, számolni a napok pergését, vágyni a premiert.

Kényszerűségből egy végtelenül gonosz zsarolásnak engedett.

A bosszú-trilógia jó előre meglebegtetett zárótétele esetében különösen nagy elvárások fogalmazódtak meg, melyeket, s ezt őszinte örömmel jelenthetem, nem csupán teljesíteni, de bizonyos szempontból felülmúlni is sikerült. A forgatókönyv, hisz ez szükségszerű volt, nagy vonalakban követi az előzmény dramaturgiáját: egy ifjú, alig 19 éves lányt gyermekgyilkosság szörnyű vádjában talál bűnösnek a bíróság, és hosszú időre börtönbe száműzik. Holott a rendőrség és a média által egyaránt meghurcolt Lee Geum-Ja (Lee Yeong-Ae) kezéhez vér - legalábbis ekkor még - egyetlen cseppnyi sem tapad. Mikor beismerő vallomást tett, kényszerűségből egy végtelenül gonosz zsarolásnak engedett.

Lee Geum-Ja tűrt és hallgatott, börtönbe vonult és szenvedett, méghozzá 13 keserű éven át – hogy kiszabadulása után hideg fejjel, könyörtelen taktika szerint törlessze tetemes adósságát. A történet szövéséről, a főbb dramaturgia elemeiről ennél többet érintőlegesen sem lehet szólni úgy, hogy ne csorbuljon a filmélmény. Kedvcsinálónak legyen elég annyi, hogy az önfeláldozó cselekedet, melyet az élet megóvása végett tett a lány, finoman mondva is paradox hatást ért el, az őrjítő erkölcsi dilemma rendezésére pedig az eltervezett vérbosszú beteljesülése sem kínál valódi esélyt - feloldozásra, rendezett végkifejletre és elvarrt szálakra senki ne számítson, a tragédia sötétjét semmiféle megváltás be nem ragyoghatja.

Park Chan-Wook filmjét nem csupán az eredeti alapkonfliktus és a magabiztos, okosan kigondolt történetvezetés emeli ki a kortárs filmek folyamából, de karakterépítése, illetve formai megoldásai, esztétikai egysége is bízvást lenyűgözőnek nevezhető. A Lady Vengeance képi világa jóval levegősebb, kifinomultabb és színesebb, mint az Oldboy hasonló megoldásai, ám szükség is volt ezekre a változtatásra, hisz főszereplőnk ezúttal nem egy frusztrált, nekivadultan tomboló fickó, hanem egy éteri szépségű hölgy. Az operatőri munka, a környezet, a színek, a kellékek és a díszletek mind harmóniát alkotnak ezzel a tragikus sorsú, végtelenül kegyetlen és hidegen erőszakos, mégis törékenynek tetsző alakkal, kit a JSA-ból ismert Lee Yeong-Ae alakít oly meggyőzőerővel, hogy a szívnek meg kell szakadnia. S ha már a karaktereket és a színészválasztást méltatom, nem lehet szó nélkül hagyni az opponenst játszó Choi Min-Sik személyét sem. Hihetetlenül nagyszerű, sokoldalú és bármilyen szerepben hiteles színésszel van ugyanis dolgunk, ki az utóbbi években, feladva a változatosság általi gyönyörködtetés lehetőségét, csakis kétféle filmben játszott: zseniális (Failan, Oldboy), illetve remek (Shiri, Taeguki) alkotásokat tisztelt meg jelenlétével.

Hideg tekintete és visszafogottsága nem kínál nyilvánvaló szimpátia-kapaszkodókat

Akadhatnak persze kifogások, miszerint Lady Vengeance karaktere némiképpen elidegeníti a nézőt, hideg tekintete és visszafogottsága nem kínál nyilvánvaló szimpátia-kapaszkodókat, nehezebben rezeg vele a néző; eleganciája és keménysége azonban olyan figurává teszi, hogy belátó ember inkább iratkozna fel a Menyasszony halállistájára, minthogy eme szexi démonnal húzzon ujjat. Gyilkos szemű ítészeknél szokás még megemlíteni a style-over-substance vélelmezett problémáját, ám merőben felesleges efelett vetyengeni; ha többnek tűnik a stílus, mint maga az anyag, az csakis a rendező elképesztő esztétikai érzéke miatt van, melyet manapság, az uniformizálódó filmvilágban illik nagy becsben tartani.

A bosszú-trilógia eme míves filmmel lezárult, ám az aggodalomra semmi ok nincsen: Park Chan-Wook csupán 43 éves, s miután Dél-Koreában a férfiak születéskor várható élettartama meghaladja a 73 évet, nyugodtan számon kérhetünk még egynéhány remekművet az elegáns erőszaktörténetek mesterétől. Ami pedig kicsiny hazánkat, annak elhanyagolt, a filmes univerzum perifériájára sodródott közönségét illeti: őszintén és bárdolatlanul szólva, hát tényleg kurvára kínos lenne, ha Park Chan-Wook újabb remeke az alig egy héten át úszóképes, majd szükségképpen elsüllyedő hajó fedélzetén tűnne fel csupán, s nem kerülne be a szélesebb mozis forgalmazásba. Merthogy sokaknak szolgálhatna örömül és okulásul, feljebb tornászná a hazai elvárások siralmasan alacsony színvonalát: tessék csak megnézni, így is lehet sikeres zsánerfilmet csinálni.