sex hikaye

A dicsőség zászlaja

Történelem-marketing

2007. március 13. - Wostry Ferenc

Bemutató: 2007. március 15.

A dicsőség zászlaja
Az 1945 februárjában elfoglalt Iwo Jimán amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Clint Eastwood utánament, hogyan is készült a kép és a történelem?
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok

„Még a hajón idefelé elvesztettük a szüzességünket”- James Ellroy, American Tabloid

„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.”
Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)

Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót szúrnak le a földbe -- a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.

A háború, mint esemény kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Iwo Jimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.

Az egyén itt elvész

Az Iwo Jima-i ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a sziget legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. A tengerészgyalogosok arca láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt kritizáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.

Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Suribachi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század legtöbb tagjának karakterét éppen hogy csak felskicceli, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három „hős” katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.

Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk rájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.

A csatajelenetek szenzációsak...

A csatajelenetek szenzációsak, Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államok-beli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít némileg a lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa itt is megoldja a problémát, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.
Igazából csak akkor rántja ki maga alól a film azt a bizonyos szőnyeget, mikor James Bradley, a forgatókönyv alapjául szolgáló könyv egyik szerzője a ma még életben lévő veteránokat kezdi meginterjúvolni. Spielberg már majdnem elcseszett egy filmet (Ryan közlegény) ilyen „vénemberes flesbekkel” (minden tiszteletem a harcosoké, de ezt frappánsabban nem tudtam elnevezni), és Eastwood, ha nem is ugyanilyen, de hasonló, egyébként könnyen elkerülhető csapdába esik bele, csak azért, mert totális pátoszhangulatot igyekszik kelteni. Ahányszor valami színész, akit alig látunk meg a film szereplőinek valódi, beazonosíthatatlan megfelelői kezdenek traccspartiba, a lendület megtorpan, sőt, mintha betonfalba ütközne. Teljesen szükségtelen strukturális blikkfang, a felesleges narrációról már nem is beszélve: enélkül is levenném a hősök előtt a nem létező kalapom.



Címkék

premier , kritika



nka emblema 2012