Levelek Ivo Dzsimáról
Dupla fonák
Bemutató: 2007. március 1.
Vesztett csata után életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribayashi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete. Kuribayashi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.
Maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség |
Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene) hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, A dicsőség zászlajá-ban, a Levelek Iwo Jimáról sokkal jobban sikerült. A film középpontjában Kuribayashi és Saigo közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét, és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.
A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribayashi Iwo Jimára érkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribayashi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Az előrenyomuló Szövetségesek túlereje (100 ezer partraszálló 20 ezer védő ellen) a japánokat egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti. A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen…
A színek elillannak |
Watanabe és Ninomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchikus értelemben, míg Ninomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.
Eastwoodnak sikerült egy újabb nagyszerű filmet készítenie, tele iróniával és pátosszal, az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.