A fülke

Hardcore telefonbetyár

Bemutató: 2003. július 31.

Stanley Kubrick 1968-as, 2001: Űrodisszeia című filmjének egyik nagy húzása az volt, hogy egy rövid időre HAL-t, a szuperintelligens számítógépet tette meg a film narrátorává. Amikor aztán HAL – egy teljesen logikus okozati láncolat nyomán – megzakkan, a film hirtelen a mindentudó, semleges narrátorról kialakult képet zúzza szét. A film narrátora, egy torz lelki világú hideg gépezet, a szereplők életére tör. Bowman csak úgy élheti túl az űrutazást, ha kikapcsolja. A 2001: Űrodisszeia innentől kezdve - narrátor híján - elszáll a szubjektív víziók és illúziók világába, oda, ahol a logika és a józan ész törvényei már érvénytelenek. A film zárószekvenciája narrálhatatlan, Bowman űrhajós kapcsolatba kerülése a felsőbbrendű tudattal csakis HAL kikapcsolása után valósulhatott meg. Az tehát, hogy a film narrátora veszélyes viselkedésével kikapcsoltatja magát, önnön narrációjának része, dramaturgiai fogás, mely visszamenőleg értelmezi és szimbolizálja is a saját logikai csapdájának áldozatává vált technika, és a világegyetem megismerhetőségének ambivalens viszonyát.

Mindez persze talán kicsit sok, egy New York közepén álló telefonfülke és a körülötte kialakuló lélektani dráma számára, melynek esze ágában sincs technika és világegyetem viszonyáról értekezni. Mégis, Joel Schumacher filmjében a főszereplő hasonló módon kerül dialógikus viszonyba a narrátorral, aki még elszántabb és kíméletlenebb, mint HAL, sőt, gúnyolódik, és ami a legrosszabb: erkölcsileg is megalapozottnak érzi, amit csinál.

New York utcáiról látunk életképeket. Emberek jönnek-mennek, telefonálgatnak, vagy még azt sem, a Fülke úgy indul, mint egy, a telefonálási szokásokról szóló dokumentumfilm a Discovery Channelen. Megszólal a narrátor, száraz adatokat olvas be lexikonszerű retorikával, New York népességéről, a mobiltelefonok státuszszimbólum jellegéről és a városban található telefonfülkékről. Aztán megjelenik Stu Shepard (Colin Farrell), a hivatásos csaló, aki mindenkit kihasznál és átver, aki mindent tud az emberi gyengeségről és ezt könyörtelenül ki is használja. A szórakoztatóipar átláthatatlan szövevényében és New York reggeli csúcsforgalmában egyforma magabiztossággal igazodik el és ezt szimultán módon teszi a film néhány perces nyitójelenetében, mely még a hollywoodi profizmushoz képest is szokatlan erővel és pontossággal csinálja meg figuránkat, hogy aztán néhány másodperc múlva hozzákezdjen ugyanezen figura módszeres porrá zúzásához.

Stu nős, de hajt egy kiscsajra, és ezt úgy próbálja titokban tartani, hogy nem a mobiljáról telefonál neki, hanem kedvenc telefonfülkéjéből. A kislány még kéreti magát, ma sem jön el. Stu le is teszi a telefont, és a szokott módon küldi el a pizzást a kedves mama irányába, aki állítólag neki hozott reggelit, ide a fülkébe. Micsoda képtelenség. Ekkor azonban megcsörren a telefon, és ha egy telefon megcsörren, azt fel kell venni. Stu fel is veszi. Tartja a kezében a kagylót és az ember agyán átvillan, hogy a film során már nem teszi le többet, hogy a rövid felvezetés után máris benne vagyunk a közepében. Megszólal ugyanis a film elején már hallott narrátor, ugyanazon a hangon. Semmi telefonkagylón átszűrődő, enyhén torzított hang, ugyanaz az erőteljes, tökéletesen csengő „az Isten is narrátornak teremtette”, magabiztos férfihang szólal meg, annyira kívülről, hogy el is tart egy darabig, amíg rájövünk, hogy ez egy telefonbeszélgetés.

Narrátorunk úgy tartja uralma alatt a telefonfülke vonzáskörzetét, mint HAL a Discoveryt, élet és halál ura a környéken, és ezt akár demonstrálja is. Stu számára nincs kiút, ötszereplős kamaradrámát látunk a New York-i csúcsforgalom közepén, a rendszer látszólag nyitott, valójában azonban olyan zárt, mint egy börtöncella. És ezt a HAL-t nem lehet kikapcsolni, csak megölni, ez a HAL egy ember, aki nem a logika, hanem erkölcsi meggondolások alapján ejti foglyul a pitiáner csalót. A gyilkos narrátornak igaza van, a néző mégis a szélhámos Stu-t szereti, akinek szuperhőssé kell változnia, ha túl akarja élni ezt a maratoni telefonbeszélgetést.

Colin Farrell fantasztikus alakítása már önmagában elvinné a filmet, a rendőrtisztet alakító Forest Whitaker zseniálitása abban áll, hogy a csakis a Farell által hagyott apró résekben játszik, nem nyomja le a vászonról a másik színészt, ahogy azt Al Pacino teszi többek között éppen Farrellel a Beavatásban.

Pedig sok buktatója lehetne a tipikusan egy jó ötletre épülő filmnek. Hiszen végig egyetlen helyszínen vagyunk és maga a konfliktus másfél perc végigjátszható. És mégis, az ember az elején röhög az abszurd helyzeten, a végén meg izgul, fittyet hányva a légkondira verejtékezik, és gyűlöli a narrátort, aki továbbra is ki akarja irtani a főszereplőt. Kubrick egy sci-fi távolságtartása mellett piszkált bele a néző – narrátor - szereplő hármasról kialakult kánonba, mely művészi és filozófiai értékei miatt nem vág úgy arcba – elsősorban esztétikai élményt nyújt. A Fülke azonban a mindennapok világában, hús-vér emberek között vet fel egy nagyon hasonló problémát, egy olyan szituációban – fülkéből telefonálás – melyben mindenki volt már pár százszor. Kivéve persze a mobiltelefonon felnövő generációt, lehet, hogy húsz év múlva a Fülke is sci-fi-nek fog számítani, telefonfülkékkel, pizzákkal és olasz öltönyökkel.

A fim tehát tökéletesen kézben tartja a nézőt, jól adagolja a feszültséget, és elkerüli a legnagyobb csapdát is: nem ismételgeti ugyanazokat a helyzeteket, mindent csak egyszer látunk, majd megyünk tovább, a végére valóban körbejártuk a fülkét, mely kimerülten és megtépázottan álldogál, a lebontásra várva. Egy másik pozitívum a médiakritika háttérben tartása. Néhány osztott képmező, néhány bevágás a szemközti boltok kirakatában álló tv-képernyőkről, melyeken Stu-t és a fülkét látni, és egy-két könnyed utalás arra, hogy a kamerák jelenlétében a rendőrök nem fognak lőni, semmi több. Ezek a közhelyek az őket megillető automatizmussal vannak kezelve, a történet statisztáivá válnak és ez így van jól.

A film egyetlen gyengébb pillanata Stu önmarcangoló kirohanása, saját gyengeségéről meg őszintétlenségéről, mely sajnos ugyancsak közhelyparádé. A film nagy pillanata akarna lenni, de ehhez túlságosan semmitmondó. Zavaró ez a bicsaklás, egy ennyire feszes és pontos filmnél, de mivel úgysem az az érdekes, hogy happy end lesz-e a vége, a Fülke ezzel együtt is megállja a helyét.