A gyermek

Súlytalanság

Bemutató: 2006. április 6.

Nincs mese, nincs zene, csak a kíméletlen közelik. Luc és Jean-Pierre Dardenne majdnem dokumentarista kamerája előtt az átlagos hétköznapok kis tragédiái és a közöny. Lemeztelenített igazság – magyarázat nélkül. Bár a mezőnyt jócskán érték kritikák, s a döntéssel se mindenki értett teljesen egyet, A gyermek elhozta a 2005-ös Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját. Íme, A gyermek. Íme, az Ember.

A gyermek valahol folytatja A fiú és a Rosetta gondolatmenetét. Ember küzd emberrel, ember küzd önmagával, az elvárásokkal, a gépezettel, no meg a fenyegető Semmivel. Dardenne-ék szeretik a külvárosok valóságát. Mert a perifériákon maradt tán még egy cseppnyi a hamisítatlan igazságból. Hogy mennyiben mutat ez túl mindazon, amit már eddig is tudtunk, az már az egyéni benyomásokra van bízva, mert a végkonklúziót, akarva-akaratlan, sikerült elmosni az expressziók tengerében.

Adott egy teljesen átlagos ifjú pár, a lány 18, a fiú 20. Alig nőttek ki a gyerekkorból, még mindig úgy viháncolnak, mint a kölyökkutyák – gondtalanul és gondolattalanul. Az élet súlytalan, a megélhetés esetleges. Ebbe a világba türemkedik be kíméletlenül a valóság – egy csecsemő képében, s az ártatlanság korának vége szakad. A lány tudja, mit kell tennie, hiszen munkálnak benne az anyai ösztönök. A fiú azonban nem érez semmit, még az újabb gond és felelősség fenyegető súlyát sem. Számára a saját gyereke csak egy újabb játék, ami ha másra nem is jó, legalább a szerelmének örömet szerez. Amikor azonban felmerül egy jobb élet lehetősége, s ehhez mindössze csak annyi a teendő, hogy áruba bocsássa az újszülöttet, nem habozik. A magyarázat is készen áll: „Lesz másik”. Nincs tétje, súlya sincs a tettnek - ahogyan semmi másnak sincs az életében. Ez nem a lázadás, csak a szabadság egy furcsán értelmezett megtestesülése. Bruno örökké a pillanat bűvöletében él. Ha kell, megtagadja a szeretett nő, ha kell, megtagadja önmagát is. Az alkalmi hazugságok hálójából is csak azért igyekszik végül kiszabadulni, mert éppen így diktálja a kedve.

A Dardenne-fivérek filmje bevallottan nem tanmese, noha maguk az alkotók hiszik és vallják, hogy A gyermekkel mélyebbre sikerült ásniuk az emberi lélekben. Mint mondják, nem egyszerűen a társadalom sűrű szövetét kívánták megmutatni. Sokkal kíváncsibbak voltak a szálakra, melyekből a szövet összeáll. Az egyik ilyen szál a 20 éves Bruno életfonala. A pitiáner tolvaj számára teljesen egyenes út vezet a börtönig. A gyermek mégsem erkölcsi példázat bűnről és bűnhődésről. Még csak nem is valamiféle megváltó magyarázat. Nem szolgál felmentésül. Nem bemutat, csak megmutat. Nem leír, csak körülír. Kiragad a valóságból egy darabot, jelen esetben ezt a kis minitragédiát, s megpróbálja úgy lefényképezni, hogy egyszerre minden oldalról láthatóvá váljék. És hogy ez elég-e? Dardenne-ék felteszik a kérdést: megváltó lehet-e a szeretet ereje? És válaszolnak rá: nem. Mégis valami homályos kis reménysugarat hagynak derengeni a horizonton. Minden néző elrendezheti saját magával, hogy a film zárójelenete valóban a bűnbánat és bűnbocsánat ideje-e, vagy csak egyetlen pillanat, kiragadva az örökkévalóságból.