A halott menyasszony

Ez haláli!

Bemutató: 2005. november 17.

Még épp csak felocsúdtunk a Charlie és a csokigyár nyújtotta pazar vizuális élményből, máris itt az újabb Burton-féle „karácsonyi lidércnyomás”, amolyan puttonyba való vidám virgácsként. A halott menyasszony igazi burtoni vízió, a „keserű” pohárban ugyanis éppen annyi az édes, mint a keserű. Amennyire fekete, amennyire komikus, annyira lélekemelő is egyben. Nyilvánvaló, hogy ha a mester a halálról elmélkedik, hát azt nem teszi akárhogy. Pokolra szállni sokféleképpen lehet, de azt feltételezni, hogy a túlvilág lehet ilyen polgárpukkasztóan jó kedélyű és vidám is, már-már halottgyalázás, szembeszállás magával a Teremtővel. No de nem Burton-nél! A halott menyasszony bájos viktoriánus mese. Van eleje, van vége, sőt happy end-je, csattanója, no meg tanulsága, ahogy az a mesében meg van írva. Csak hát mindez a misztikumkedvelő, a horror, a szürreál és a groteszk előtt bármikor boldogan hódoló mesélőn átszűrve. Ő pedig ezúttal egy halál jó buliba invitál csupa haláli pofa közé. Ezt a víziót nem érdemes kihagyni!

A létezés nem kívánságműsor

Az animáció már nem számít új műfajnak a rendező számára. Három rövidfilm (The World of Stainboy, 2000, Stalk of the Celery, 1979, The Island of Doctor Agor, 1971) is viseli a keze nyomát, sőt az 1993-ban készült Karácsonyi lidércnyomás is Burton-produktum, még akkor is, ha rendezőként Henry Selick jegyzi. A dolog külön érdekessége, hogy a szintén musical-elemekkel tűzdelt báb-animáció stoptrükk technikával készült. Az akkor unikumszámba menő munkamódszer, amely mellesleg rendkívül idő- és figyelem igényes, annak idején komoly rajongótábort alakított ki. A módszer olyannyira bevált, hogy Burton ismét felváltotta hús-vér színészeit bábokra, amelyek életnagyságban, valós térben mozognak – kockánként egy mozdulatot téve! Vagyis a forgatás szinte úgy zajlik, mint egy hagyományos filmnél, csak sokkal lassabban. Burton-nek tehát nem akármilyen team-re volt szüksége, hogy szélesvásznú „halálközeli élményét”  nézői elé tárja. A dolog nem is sikerülhetett volna a társrendezőként jegyzett Mike Johnson animátor nélkül, aki két rövidfilmmel a háta mögött vágott neki a nagy munkának. No és persze nem sikerült volna a szinte alkotótársnak tekinthető Johnny Depp és Helena Bonham-Carter nélkül, akik nemcsak a hangjukat, de a karakterüket is bedobták a siker érdekében.

Az orosz népmesei alapokról viktoriánus kisvárosba helyezett friss rémálom izgalmas háromszögre fókuszál. A háromszög két csúcsában két egymáshoz kényszerített fiatal, akiket megszán és eltalál Cupidó, a harmadikban viszont egy idejekorán elhalálozott, rothadó mennyasszony. Amikor ugyanis az ifjú férjjelölt gyakorolni indul az erdőbe, véletlenül meggyűrűzi az egykori szépséget, aki rögvest fel is veszi a kesztyűt, azaz a gyűrűt, s boldogan elindul újdonsült hitvesével az Alvilág felé. És csodák csodája, a holtak birodalma vidám hely. A kocsma örökké hangos, a parketten csontvázak csörögnek, a morbid humor szinte alapkövetelmény, nincs irigység, gyilkolni kár, fő az összetartás, az új vendéget pedig mindig szívesen látják. Ki akarna ezek után visszatérni a szürke, párás, halszagú valóságba, ahol az érzelmeket fűzőbe szorítják, s a hazugság lételem? Nos, az élet (avagy a halál) persze nem ilyen egyszerű. A létezés nem kívánságműsor, úgyhogy hősünknek döntenie kell. Vagy megszokik a „földalatti mozgalomban”, s egy „halálugrással” elvegyül, vagy megszökik a kaszás elől, s szépen hazatér a valóságba. Persze az összképbe belezavar ez-az. Szerelem, féltékenység, kapzsiság, s egyéb földi jók. No de van megoldás! Burton, ahogy összebogozta, úgy ki is bogozza a szálakat. Méghozzá milyen mesterien! Láss csodát!