Charlie és a csokigyár

Nincs pénz, van csoki!

Bemutató: 2005. augusztus 18.

A Meghökkentő meséiről ismert Roald Dahl 1964-es munkája másodszor kel életre a vásznon – ezúttal Tim Burton tolmácsolásában. Az eredetileg festőnek készülő nagy szürreál mesélő eddig mindent, amihez csak ért, a saját képére és hasonlatosságára formált – persze csak jó értelemben. A Burton-világ része a fantasztikus látványkörítés éppúgy, mint a meg nem értett lelki sérülések iránti érzékenység, meg az emberi természetnek szóló mesébe burkolt fricskák. Mindez a csoki-sztori esetében is eggyel tovább mutat az 1971-es Mel Stuart-féle verzión, ami a maga Gene Wilder-alakította Willy Wonkájával nagyon is kellemes családi mozinak számít – a ’la hetvenes évek. Persze a szükséges pluszhoz hozzájárul Johnny Depp igen plasztikus színészi alakítása is. Úgy tűnik, az egykori fenegyerek, amióta átment „családosba”, egyre jobban kedveli a gyerekfilmeket, s – mindannyiunk örömére – végre szabadjára ereszti fantasztikus mókázó kedvét. (Lásd: Én, Pán Péter)

A játékban nem létezhet kompromisszum

A példa már csak azért is adekvát, mert Depp, hogy-hogy nem ismét csak Freddie Highmore „pótpapájául” szegődött. Ha már a jól bevált párosoknál tartunk, túl a rendező és főszereplője közötti szoros munkakapcsolaton, említésre méltó a WW-történetet megelőző Burton-mozi stábjának átmentése is. A Charlie és a csokigyár körül ugyanis ott bábáskodott a Nagy hal producere, Richard D. Zanuck, forgatókönyvírója, John August, és operatőre, Philippe Rousselot. Ezen kívül megjelenik a filmben a Nyáliasné bőrébe bújt Missy Pyle, az Umpa-Lumpák teljes nemzetségét egyedül alakító Deep Roy, no meg a Majmok bolygója óta elmaradhatatlan szövetséges, maga Mrs. Burton, azaz Helena Bonham Carter. A beszélő nevekben dúskáló fantáziavilág „játszóterén” feltűnik továbbá a Lottózsonglőrökből ismerős David Kelly mint Joe nagypapa, az egykor gyerekszínészként indult James Fox (Szexi dög, Napok romjai, Anna Karenina) mint Mr. Só és az abszolút multifunkcionális Christopher Lee mint Dr. Wonka.   

Ha a felnőttek gyermeki énjére apellálunk, hát biztosak lehetünk abban, hogy Tim Burton az a gyerek, aki addig csinosítgatja a játékvárost, „míg minden fűszál egyenesen nem áll”. Kifogás nincs, a játékban nem létezhet kompromisszum. Vagyis abszolút fölösleges azzal hitegetnünk magunkat, vagy épp a moziba hurcolt csemetéket, hogy mindez csak mese, s a valóságban nincs ilyen. Ez maga a Valóság! Egyszerűbben: ha Burton csokifolyót akar, akkor 800 ezer liter folyékony csokoládéval számol, ha álomvilágot alkot, sutba dobva a jó öreg blue box-technikát maga festi meg a díszleteket, s ha Burton csak a világ legjobb mogyorószakértőiben bízik, akkor munkára fog 40 közismerten nehezen idomítható mókust – ebben a tekintetben nem kevésbé eszelős, mint főhőse, a csokoládébirodalom királya, Willy Wonka.

Időben és dimenzióban is utaznak Johnny Depp, Freddie Highmore és David Kelly

Ennyit a háttérről. Az előtérben pedig maga a felszabadított fantázia. Burton önálló akarattal is bíró marionett-bábúi nemcsak térben, de időben és dimenzióban is utaznak. Mindegy, hogy hol, mikor és miért történt, csak az számít, hogy történt – történhet, történik. A fantázia örök. Szóval: hunyd le a szemed, és álmodj! Az éhező kisgyerek legfőbb álma egy tábla csokoládé. De miért is érné be egy kis szelettel, ha az egész világ az övé lehet? És a cserealap? Ugyan mit nyújthatna egy rongyos gyerek a szeretetén kívül? És akkor jöhet a mérlegelés: család vagy karrier. Bármilyen hihetetlen, őszinte és tiszta gyermeki ésszel még ez sem nehéz. Merthogy úgy tűnik, a felnőtté válás során a „benyakalt” információáradattal fordítottan arányosan csökken a valódi tudás mennyisége. Mennyi közhely – mondhatnánk. De nem Burton-ön átszűrve! Mert az ugyan biztos, hogy Burton egészen magától értetődő dolgokra élesíti a fókuszt, de az is igaz, hogy mindezzel mégis dimenzióváltásra kényszeríti még a kevésbé rugalmas nézőt is. A valóság nem kényszer – opció.