A királynő

God save the Queen!

Bemutató: 2007. január 18.

Pillantás az óceán mélyéről

Ki lehetne-e találni elragadóbb fricskát a brit Monarchia számára, mint hogy a világ második legismertebb angol királynője – apai ágon -- orosz arisztokrata leánya? Stephen Frears II. Erzsébet-klónja, „Dáma” Helen Mirren születési okmányában ugyanis a – csodás csengésű -- Jelena Vasziljevna Mironovna név áll. Ízlelgessem akárhányszor is ezt a nevet, mindig Dosztojevszkij heroinái jutnak eszembe. Fájdalom, titok, szenvedély, makacs megátalkodottság, már-már szent őrület. Mindazon ismérvek, amelyek kapcsán sosem jelent meg előttem a karót nyelt jégkirálynő alakja -- míg meg nem láttam Helen Mirrent a gyöngyvásznon. Mirren az egyedüli színésznő, aki az Anyakirálynőt, I. Erzsébetet, és II. Erzsébetet is eljátszhatta kivételes pályafutása során; előbbit egy 2005-ös televíziós drámában (Elizabeth I.) Mindkét alakítását Golden Globe-díjjal ismerték el.

„Olyan, mint mikor valaki egy tengeralattjáró teleszkópján bámul kifelé.” – jellemezte a művész a királynőt. A megfigyelés bámulatos, hibátlan – mint a mirreni metamorfózis.

Tony Blair és II. Erzsébet önazonos, karakán emberek

1997. augusztus 31-én éjjel Diana hercegnő, és a hírhedt aranyifjú-filmproducer, Dodi Al-Fayed  tragikus autóbalesetet szenved Párizsban. Diana -- Károly hercegtől történő válását követően is – a nemzetközi média egyik legkeresettebb (különös értelmezésben: legüldözöttebb) híressége. Szeptember elsején nyilvánosságra került halálhíre azonban – addig és azóta -- sosem látott tömeghisztériát robbantott ki Nagy-Britanniában, kiváltképp a brit metropoliszban.

Panem et circenses

Stephen Frears munkája egy hét történéseit dolgozza fel. Azt az időszakot, míg a Londonból a skóciai Balmoral kastélyba menekülő II. Erzsébet és családja – megfontolva az új miniszterelnök, Tony Blair tanácsait -- visszatér a fővárosba. Hogy -- többek között – részt vegyen a harminchat évet élt néhai walesi hercegnő nyilvános temetésén. Celebritások (popcsillagok, álomgyári bálványok, divatdiktátorok, magazinok címlapján pózoló hírességek-közszereplők) megrendültre komponált fölvonulásán; panem et circenses-mottóval.

A királynő egyik sajátossága, hogy legalább olyan árulkodó, mit nem mutatnak meg a nézőnek, mint az, hogy mit rögzítettek. A direktor archív felvételeket vágott be Dianáról és fivéréről is. Másodpercekre jelenik meg William és Harry hercegként két gyerekszínész; szövegük-szerepük nincs. Mondhatni, dublőrök. Szó sem esik a bulvárfirkászokat tenyeréből etető, brit állampolgárságra hiába áhítozó Mohamed Al-Fayedről. Az egyiptomi multimilliárdos -- a Harrods áruház, a Fulham futballklub, és a párizsi Ritz tulajdonosa – tartja ébren legkonokabbul a fia és Diana halával kapcsolatos, szédítő összeesküvés-elméleteket.

Stephen Frears nem tekintette ambíciójának azt sem, hogy színművészek-filmszínészek helyett/mellett hasonmásokat keressen filmjébe. A fergeteges színészi parádéban így különösen feltűnő, hogy Károly herceg szerepére nem találtak megfelelő aktort. (Alex Jennings átlagos fizimiskájú színész.) Figyelemmel azonban Károly egyedi megjelenésére – lássuk be, a herceg mintha egy Monty Python-szkeccsből lépett volna ki -- ezt nem volna igazságos Frears és alkotótársai hibájául fölróni. Ahogyan azt sem, hogy a Tony Blairt alakító Michael Sheennek nem gyártattak letört (első) fogat.
 

A hatalom természetrajza, a gyász és az idő érdekelte

A politikus alkatú rendező ugyanis nem színes-szagot képeskönyvet készített -- ahogyan nem forgatta le a világ legnépszerűbb romantikus szappanoperáját sem. A filmalkotót a hatalom természetrajza, a gyász és az idő érdekelte.
Stephen Frears -- és kitűnő forgatókönyvírója, Peter Morgan --  jegyzi a The Deal című televíziós drámát, amely Tony Blair és Gordon Brown karriertörténetére, vagyis az új Munkáspárt születésére fókuszál. Michael Sheen így másodszor bújt Blair bőrébe. Ám most nem szépreményű politikust, hanem az 1997-es, májusi választásokon fölényes diadalt arató, miniszterelnöki széket megkaparintó pártvezért alakítja. Akinek népszerűsége – jól kiválasztott munkatársainak, ügyes taktikai érzékének köszönhetően -- a Diana halálát követő hetekben-hónapokban az egekbe szökött. Míg a királynő nimbusza romokban hevert – s a Monarchia dicsősége elenyészett.

Az Idő és a Halál

Frears munkája alkotói attitűdje miatt nagyszerű. A direktor saroktétele ugyanis a megértés, és a -- korántsem tekintélyelvű -- lojalitás.

„A Nép Hercegnőjé”-nek halála pompás alkalmat teremtett a gátlástalan nyerészkedésre. Ez alól – nyilvánvalóan – nem kivétel a politikai hazardírozás sem. A Frears-Morgan alkotópáros értelmezésében Tony Blair a választópolgárok akaratát teljesítette, kiérdemelni vágyva további rokonszenvüket. Mindezt azonban úgy tette, hogy egyetlen mondata, cselekedete sem volt hozzá méltatlan. A Buckingham Palotát virágokkal elárasztó, zokogó tömeg pedig nem győzhette meg II. Erzsébetet arról, hogy a gyászmunka nem lehet más, mint személyes, intim cselekvés. Így van ez még akkor is, ha a királynő élő televíziós adásban intézett nagyívű gondolatoktól mentes szózatot a fölhergelt Néphez – mely beszédet Blair sajtótitkára „fésülte” át. (Alistair Campbell találmánya „A Nép Hercegnője” elnevezés is.) II. Erzsébet ekkor arra a nőre emlékezett, aki sosem bírta szimpátiáját. Sőt, akit megvetett.
Tony Blair (1997-ben) a jövőbe tekint, miközben fölismeri a változtatás azonnali lehetőségét a jelenben. II. Erzsébetet csakis a jelen foglalkoztatja – úgy, hogy ne legyen hűtlen a múlthoz, mely esetében a több százéves tradíció ápolását jelenti. Mindkettőjüket egy olyan -- milliók által csodált, áldozatnak tekintett – nőnek a halála készteti-kényszeríti emberi helytállásra, aki kizárólag a pillanatnak élt.

Stephen Frears műve abba az idilli világba vezet el bennünket, ahol nem ismeretlen a politikai kultúra kifejezés. Ahol a hatalom birtokosai őszinte, aljas-hátsó szándékoktól mentes párbeszédet folytatnak egymással. Mert elsődleges céljuk megbecsült-tisztelt vitapartnerük (nem pedig leigázandó, halálos ellenfelük) meggyőzése. Frears nemes alkotásának főhősei, Tony Blair és II. Erzsébet önazonos, karakán emberek. Nem ikonok, nem bábuk, és nem is messiások. Nem tévedhetetlenek, ahogyan nem is hazugok. A királynő így nem más, mint a celluloidon megörökített, emberarcú történelem -- Stephen Frears krónikás elegáns, bájos, bölcs, megejtő, szellemes elbeszélésében.