A kör 

Te is sorra kerülsz

Bemutató: 2003. március 6.

Ha van egy tabu, azt meg kell törni. Ha van egy kazetta, mely látása után hét nappal meghalsz, akkor azt meg kell nézni. Mert ilyen vakmerő tudásszomjjal bír az emberi természet, és így keríti hatalmába a Gonosz. Ezt már a Biblia is megírta. Nincs ez másképp, ha tokiói újságíróként Sadakóval kerülsz szembe, sem ha seattle-i tollnokként Samarával.

Kôji Suzukinak sikerült olyan bűnbeesés-verziót kreálnia, mely után méltán nevezték ki Japánban kis helyi Stephen Kingnek. A japán horrorspecialista Hideo Nakata pedig jól látta meg, nem tud rémisztőbbé lenni ez a sztori, csak ha celluloidra kerül (hát mégha videón is kiadják). A Gonosz vírusa megfertőzte az Álomgyárat is, és miután ezt az álmot is megvették, bebizonyították a történet archetipikusságát: a Ring legendája képes egy egész Földkerekséget halálos rémületbe taszítani. Így futnak a rettegés bővülő körei a harmadik évezredben.

A kör a hollywoodi remake-ek azon kivételes elitjébe tartozik, melyek tényleg igazi szakemberek kezébe kerültek, és az amerikaiak újrája talán még az eredetit is felülmúlja. Jelen esetben a japán mentalitásból és filmnyelvi hagyományokból fakadó visszafogottságot és lassúságot szűrték ki Nakata mozijából, és sikerült létrehozniuk az igazi ősi félelemsűrítményt. És itt nem eredetiségről beszélek, hisz a temetetlen múltból üzenő halottak, a hatodik érzékkel megáldott kisfiúk vagy épp a videodrome-okból sokkoló gonoszok szebbnél szebb példáit láttuk már az elmúlt években. Mégis az elemek ismertségük ellenére mélybe sodró tempójú, tökéletes szakmaisággal kivitelezett, atmoszferikus horror-építménnyé olvadnak össze.

És kik azok a tisztes mesteremberek, akik egybeforrasztották? Ehren Kruger A szomszéd (Arlington Road) szkriptje után másodszor adja mesterpéldáját annak, miként képes első hallásra abszurdnak vagy bugyutának tűnő alapötletekből letisztult precizitással, pszichológiailag hiteles karakterekkel reális, magával ragadó sztorit kreálni. És mint a fenti könyvben, itt is orrunknál fogva vezet minket és a főhőst, aki nem döbben rá, hogy miközben a Gonosz leleplezéséért nyomoz elkeseredetten, valójában csak a Gonosz érdekében cselekszik.

A megfelelő alaphoz nyúlva Gore Verbinski a felemás szájízű Mexikói után harmadik mozifilmjében végre egységes vizualitással megáldott, érett rendezőként áll elénk. A szürke, kékes, barnás, hullafáradt színek mind-mind a rothadás szagát facsarják az orrunkba, míg a szereplők árnyékait ügyesen semmivé lavírozó világítás bizonytalan álomszerűségbe ingatja szemünket. Az Oscar-díjas Hans Zimmernek a megszokott nagyzenekari horrorzenén túl sikerült olyan karcos vonószólamokat idecsempésznie, melyek szívfájdító szépsége reményvesztett szomorúsággal mélyíti a rémület dimenzióit. Ebbe a nyomasztásba jeges késpengeként hasítanak bele a legendás Rick Baker által megteremtett rémhullák kicentizett pillanatai.

Verbinski pedig még a tudattalanunkat is sulykolja emblematikusan visszatérő motívumrendszerekkel. Egyrészt a víz árasztja el a Ring világát. Folyamatosan ott csöpög, zuhog, szitál az eső valamilyen formája, dühös szürke hullámok csapkodják a partokat, természetfölötti vízfolyások kísérik a szellem manifesztációit – szép lassan belénk áznak a keserű múlt bűnei. Másrészt ugye a kétértelmű Ring: a telefoncsörgés és a kör, amely mindenhol megbújik a film látványában, visszaköszön tapétáról, visszaköszön szőnyegről, rajzokról, ajtógombokról, kútkávákról. De még a körkörös dramaturgia is önmagába fut, visszatér kiindulópontjához, és a kétértelmű befejezéssel azt sugallja: a kör sohasem zárul be.