A remény akváriuma

Kritika az Akvárium című filmről

A kegyetlen mindennapok feltárása és megmutatása - a legjobb brit filmek ezt teszik a 60-as évek Free Cinemájától kezdve Ken Loach-on és Mike Leigh-n (leszámítva mondjuk az Igazából szerelmet, bár az is ezt teszi, csak eléggé másképp), sőt, talán Dickensig is visszanyúlnak a szálak, főleg ha számításba vesszük, hogy az Akvárium egy gyerek, egész pontosan egy kissé kényszerűen koravén tinilány perspektívájából mutatja meg az essexi lepukkant panelházak kolorlokálját.

Szól a hip-hop, a gyerekek az utcán táncolnak csoportokba verődve, főhősünk Mia (Katie Jarvis) szintén szokott táncolni, de inkább egyedül, mindenki ellen, haragban a világgal vonul a blokkházak között, időnként konfliktusba kerül a többi csajjal, egyszer az egyiket nem túl finom és nőies módon lefejeli, körülbelül úgy, ahogy itthon a fradista szokta az újpestivel, és viszont. Pedig Mia egyébként finom, érzékeny jelenség (lenne). Az erős brit szociális hálónak köszönhetően senki nem dolgozik, viszont mindenki nettó reménytelenségben tengeti napjait. Csak közben kirajzolódnak az apa nélküli család kontúrjai, a még mindig nagyon fiatal és vonzó de nyilvánvalóan sebzett mamával, a szabadszájú, és tizenévesen megromlott húggal (Rebecca Griffiths), akinek karaktere és táncjelenetei egyébként ennek dacára a film egyik legüdébb színfoltjai; van egy kutya is a családban, akinek elfogulatlan tekintete nagyon hatásosan kíséri végig az eseményeket.

Amelyek azzal indulnak el, hogy ebbe a csonka családi körbe bekerül a mama révén egy férfi, Connor (Michael Fassbender). Sármos, vicces, jól kezeli az apa nélkül felnőtt lányok frusztrációit (kicsit talán túl jól is, mint az később kiderül), viszonylagos jómódban él hozzájuk képest, így hamar belekerül a családfő pozíciójába. Van benne valami őserő, ahogy egy családi kirándulásuk során kézzel fog halat egy tóból.

Persze elsősorban Miával alakul ki mélyebb kapcsolata, ami a barátságból szép lassan szerelemmé alakul. Ebben rejlik a rendezőnő, Arnold talán legnagyobb erénye, hiszen jól látszik, hogy itt ronthatta volna el a legnagyobb eséllyel a filmjét, ha közhelyekből építkezve egy hamisan szenvedélyes viszonyt épít ki a két karakter között - ám nem ez történik: finoman, lépésről lépésre, apró jeleken keresztül megmutatva alakul ki egy különös szerelem a két szereplő között. Connor segít Miának a személyisége kibontakoztatásában, biztatja, hogy kezdje el tánckarrierjét például, ám lehet sejteni, hogy a kiteljesedése, ha lesz, nem a férfi mellett fog bekövetkezni.

Majd a végkifejlet felé haladva persze fény derül a titokzatos Connor hátterére, aminek következtében Miának életre szóló döntést kell hoznia, hogy kitörhessen az essexi dühös magányból. Nem tudjuk meg pontosan, hogy ez sikerül-e neki, mindenesetre a remény megcsillan, és így helyre kerül minden a történetben. Olyannyira, hogy minden cselekedet és jellemvonás utólag átértékelődik - nem tudunk senkit sem vádolni vagy megvetni; Arnold bölcs elbeszélő, aki arra az igazságra világít rá, hogy az életben bármi is történik velünk, azt tanításként kell felfognunk, vagy a kiút első lépéseként. Persze - ami szintén nagy erény - mindez árnyaltan és elegánsan jelenik meg, nem hangzanak el ilyen velős igazságok, inkább csak csendben ráébredünk ezekre a stáblista alatt.

Nem meglepő, hogy az Akvárium színészközpontú film, és az alakítások szavatolják a sikerét. A Becstelen Brigantykból és az Éhségből is ismerős Michael Fassbender élete eddigi legjobbját nyújtja, hiszen egy életszerű karaktert kellett eljátszani, mindenféle manír nélkül, mégis felcsillantva a figura ellentmondásos mélységeit. Katie Jarvist pedig a legenda szerint Andrea Arnold az utcán fedezte fel, épp barátjával veszekedett, annyira meggyőzően, hogy ott rögtön meg is kapta a szerepet - tehát ismeretlenül is megköszönhetjük a suhancnak az esetleges komiszságát. És Arnold kincsre bukkant, hiszen Jarvis pont olyan a kamera előtt, mint az életben lehet - hasonlítsuk össze ezt az ismerős gyerekszínész alakításokkal, és rögtön rájövünk, micsoda erény ez.

Akik belefáradtak a proletár világot ábrázoló művészfilmekbe, azok most vegyenek egy nagy levegőt, és merüljenek el az Akváriumban. Úgy ismerhetünk meg egy sorsot és egy sajátos világot, hogy közben semmilyen stilizációs alkotói kényszerrel és manírral nem kell megküzdenünk - ami a legnagyobb alkotói erény, és ennek következtében talán Békásmegyeren vagy a Havanna-lakótelepen sétálva is nagyobb figyelemmel és megértéssel fogadhatjuk be az utcaképet.