A Rózsa énekei

Súlytalanság

Bemutató: 2003. március 20.

Az érdeklődést nem volna tisztességes önmagában azzal indokolni, hogy az alkotás a vészkorszak idején játszódik, s üldözött  „hősei”, így Halász Géza családja is, sárgacsillaggal kabátjukon, Rózsa Imre világhírű operaénekes villájában bíznak: van esély a túlélésre.

Szilágyi filmjének legnagyobb buktatója: maga a forgatókönyv. A közel kétórás munka többségében meghökkentően erőtlen, vagy egyenesen meseszerű jeleneteit (utóbbiakat, mint tudjuk, a valóság írta) a színészek váratlan megnyilvánulásain túl, ki tudja, mi köti össze.

A forgatókönyv alapja a rendező barátjának, a filmbéli Halász Géza fiának, édesapjáról szóló történetein alapul. Megkockáztatom: ezekből az anekdotafüzérekből állt össze a forgatókönyv, és – önkontroll, továbbá szakmai tapasztalat híján – maga a film is. Az eredmény, különösen dramaturgiáját tekintve, nagyjában és egészében egy esztétikusan,  néhol indokolatlanul öncélúan fényképezett (operatőr: Ragályi Elemér) televíziós sorozatra emlékeztet.

A karakán, szellemes Halász Géza figurája - aki kegyes hazugságával, lelkierejével, tökéletes szituációs készségével szembeszáll a korral, sőt, számtalanszor a helyzet adta lehetőségeivel, így megmenti családja és a befogadott sorstársak életét -  rendkívül súlytalan. Ezt semmi esetre sem róható föl, a minden bizonnyal képességes, Franco Castellano hibájául, különösen, mert a talján vendég nem biztos, hogy alkatilag megfelelő erre a szerepre. (Az ideális Halász, és ezt Szilágyi jól érezte, a „megfizethetetlen” Sergio Castellito lett volna.)

Halász felesége, Sára karaktere ritka szerencsétlenre sikeredett: Bánsági Ildikó 108 percen keresztül pánikban van, párás tekintetében rettegés, hangja elcsuklik. Krízishelyzetben – esetünkben: csak ilyen van – állandóan elveszti a fejét. Még a különlegesen érzékeny idegrendszerű nőknél is kifejezett ritkaság, hogy szüntelen aggodalmát látva érvényét veszti a kifejezés: pánikba „esik”.

Egy - nyilvánvalóan értelmes, hiszen a furcsa szerelmi háromszöget kifejezetten elegánsan kezelő, ha nehezen is tűrő - zsidófeleségnek, három gyerekkel, 1944 őszére volt ideje megtapasztalni, mit jelent a terror.

Távol áll tőlem, hogy a szomorú fiaskóért a többségében kiváló aktorokat (Gera Zoltán, Börcsök Enikő, Maia Morgenstern, Djoko Rosic, Blaskó Péter) kárhoztassam. Megírt szerepek híján a színész csodát nem kell, hogy műveljen. Továbbá: elgondolkoztató, hogy két elsőrangú művészt: a náci katonát játszó Balkay Gézát és a gramofonnal a hóna alatt csellengő ogyesszai officért, Andorai Pétert miért kellett méltatlan helyzetbe kényszeríteni. A már-már botrányos utószinkront ugyanis ők és Castellano szenvedték meg leginkább. A gyerekszínészek: Zum Dávid és társai, néhol határozottan ügyesek; általában: nagy bajt nem csinálnak.

Szilágyi Andor szándékai minden bizonnyal tisztességesek. Ugyanakkor: elsőfilmes rendezőnek könnyen elnézhető egy közepes melodráma, egy ügyetlen vígjáték, vagy egy „volt rosszabb is” krimi. E tárgyban azonban még a lelkesedésből fakadó felületesség, bántó ügyetlenség is ártó. Szilágyi filmje pedig több mint ügyetlen.