A szavak titkos élete

Az élet velem

Bemutató: 2006. március 23.

Valaki az Énemben, aki szintén én vagyok, folyamatosan beszél. Társalog és vitázik, mesél és kommentál. Valaki ott legbelül folyton szavakat gyárt, hogy könnyebb legyen megemészteni a mindennapokat. Nem, nem vagyok bolond, még csak magamban se beszélek. Egyszerűen élek – élünk! Mert „attól a pillanattól kezdve, hogy belső világod van, már kettős életet élsz.
A szavak – mint halrajok – csoportosulnak a hangszálaid körül, küzdenek azért, hogy kijussanak, és mások meghallják őket. De néha elvesznek a fejtől a torokig tartó úton.” – mondja Isabel Coixet, aki egy egész filmet rendelt az elveszett szavaknak. És A szavak titkos életének mégsem ők a főszereplői. Hanem az elvásott emberi mélységek. A kifordított ember, az állapot, amikor minden belső külsővé válik, a külső pedig elrejtőzik a ritkán felszínre törő fontosabb tartalmak mögött.

A spanyol rendezőnő anélkül, hogy ismételné magát, megint hozza azt a pontos arányérzékkel megalkotott szerkezetet, ami olyan hitelessé tette a világhírt hozó Az élet nélkülemet. Sallangmentes karaktereket helyez el egy teljesen neutrális térben. Az olajfúró, mint helyszín, ugyanis képes arra, hogy befogadja ezt a formáktól, formaságoktól és cicomától mentes tökéletesen megtisztult emberi történetet. Coixet nemcsak az érzelgősség és szenvelgés, de a túlburjánzó karakterekkel terhelt dramaturgia csapdáit is elkerüli. Pontosan annyi szereplősre tervezi a szomorújátékot, amennyit az elbír. Filmje olyanfajta bábjáték a lélekkel, ahol nem mi bújunk a figurák bőrébe, hanem ők azok, akik észrevétlenül belopóznak a miénkbe.

Kristálytiszta reménnyé áll össze a két beteg lélekben Sarah Polley és Tim Robbins

Coixet le se tagadhatná - nem is teszi -, hogy Hanna szerepét Sarah Polleynak írta. Ugyanis rendező és főszereplő párosa olyan bombabiztos találat volt Az élet nélkülemben, hogy a folytatás elkerülhetetlenné vált. Mindazonáltal A szavak titkos élete nem Az élet nélkülem folytatása. Mert a mindig hallgatag, mindig távoli dimenziókban sétáló Sarah Polley ezúttal egy még titokzatosabb figurát kelt életre. A Váratlan utazás egykori Sarája egyre nagyobb kedvvel és egyre merészebben veti bele magát az újabb és újabb kihívásokkal kecsegtető független produkciókba. A fiatal színésznő, aki Atom Egoyan, Hal Hartley, Wim Wenders és Michael Winterbottom keze között edződött, most egy autisztikus, süket lányt alakít. Amíg az előző Coixet-film Ann-je erős és tudatos nő, Hanna szisztematikusan elzárkózik a világtól. Tökéletes monotonitásba menekül. Minden napját ugyanannál a gyártósornál, ugyanazzal a munkával tölti, ebédje ugyanaz a sültcsirke rizzsel és egy fél almával, a kézmosáshoz pedig halomban áll otthon az egyszerhasználatos szappan. Az embernek az az érzése támad, ha egyszer valami megváltozna a folyamatban, az végzetes következményekkel járna. Ami azonban feltétlenül közös a két nőalakban, az az élet feltétlen és odaadó szeretete. Mert bármilyen körülmények között, bármilyen minőségben, bármilyen múlttal a hátuk mögött és jövővel a horizonton, de élik az életet – ameddig lehet, és ahogy lehet.

Ennek a filmnek a témája éppen az a bizonyos végzet, ami természetesen mindent felborít. Hanna kis világát pontosan az fenyegeti, amire más egész életében vágyik: a szabadság. Átvitt értelemben csakúgy, mint szó szerint. A vállalat - szakszervezeti nyomásra - kényszerpihenőre küldi a négy éve megszakítás nélkül dolgozó önkéntes remetét, aki az egyetlen menekülési útvonalat kihasználva, az első adandó alkalommal munkát vállal. Ezzel természetesen még nem menekül meg, sőt, az igazi küzdelem most kezdődik. Az egykori ápolónő egy olajfúrótoronyra kerül, ahol egy mindössze hatfős minitársadalom meg egy liba vár rá. Feladata az üzemi balesetben komoly égési sérüléseket szerzett, átmeneti vakságra kárhoztatott Josef ápolása. A két ember között megszületik a magányra ítélt, világtól elszigetelt és a mélyen elrejtett titkok súlya alatt görnyedők hallgatólagos szövetsége. S mindaz, amit barátnak, segítőnek nem sikerült megfejtenie, feloldania, olyan kristálytiszta reménnyé áll össze a két beteg lélekben, hogy az már éppen egyértelműsége folytán válik ijesztővé. Persze semmi látványos dráma! A tragédiák odabenn történnek, a lélek zárt ajtói mögött.