A szenvedélyek labirintusa

Haverok, buli, transzex

Bemutató: 2004. április 1.

Bontogatja a csikószárnyaitAz embernek két célja van az életben, legalábbis a nagy gondolkodók szerint. Az egyik a szex. A másikról nem tudjuk mi lehet, de ha legalább feleannyira jó, akkor már minden rendben. A szex alapesetben két ember között zajlik, de ez az alapeset variálható és bővíthető a végtelenségig. Pedro Almodóvar korai filmjében helyes kis variációkat látunk arra, hogy ahány ember, annyiféle szexuális kívánság és orientáció lehetséges. A konzervatív hetero és homoszexuálisok, valamint az egyszerű leszbikusok pedig kapkodhatják a fejüket: aha, szóval egy focicsapattal? Nem is rossz ötlet.

A focicsapat vs. Sexilia (ő a női főszereplő) meccset sajnos nem látjuk, csak említés esik róla, amikor a hölgy a pszichológusánál dekkol. Aki (a pszichológusnő) Sexilia apjával egyesülne szexuálisan, ha az apának nem lenne szeretkezésundora. És nem fehéregerek nemzőképtelenné tételével töltené a hétköznapokat. Aztán van egy ifjú hercegfi, aki inkognitóban bulizik a városban, lefekszik Antonio Banderas-szal, de aztán mégis  Sexiliába szeret bele. Meg van néhány transzexuális. Meg transzvesztita. Meg egy magát összeszaró portársnő. Meg ilyenek.

Pedro Almodóvar második filmje mindenképpen tanulságos alkotás, kezdő filmrendezőknek pedig kötelező. Ilyen film születik, ha egy rendező meg a baráti köre, meg azok barátai leülnek és beledobálják a nagy szkript-kalapba az összes agyament ötletüket, ami csak eszükbe jut.

Ettől persze még működhetne a film, de ahhoz tökéletes arányérzék és egyfajta kívülállás szükségeltetne, hogy az alkotó dolgozzon az anyagával és ne az anyag vele. Almodóvar a bizarr ötletparádéból nem tud egységes filmvilágot létrehozni, a parádé egy idő után érdektelenségbe fullad és ásításra ingerel. Az viszont látszik A szenvedély labirintusán, hogy a stáb az utolsó kellékesig remekül szórakozott.

Ami miatt érdemes megnézni, az természetesen Antonio Banderas fiatalon, és a vásznon  megjelenő Almodóvar, ahogy egy glam zenekar énekeseként, női ruhában, kisminkelve, vérkomoly arccal nyekereg. Az a jelenet például ötös. Akit érdekel a nyolcvanas évek elejének műmájer spanyol undergroundja, az sem fog csalódni, aki pedig Almodóvar rajongó, nézze meg mindenképp, megérdemli.

A későbbi Pedróból persze itt még nem sok látszik. Az abszurd még blődli, a nemek közti kavarás pedig még súlytalan álarcosbál, de néhol legalább vicces. A filmhez méltó stílusban szólva: Pedro Almodóvar még bontogatja a csikószárnyait, tesztelgeti rendezői vénáját, és szórakoztatja a haverjait meg önmagát.

Ez viszont most, 2004-ben édeskevés. Akkor inkább az úthenger.