Akira

Neonfényű apokalipszis

Otomo Katsuhiro filmje több mint kétezer - saját kezűleg - rajzolt oldalt, bődületes manga-maratont desztillál mozgóképre, amely önmagában is respektálandó teljesítmény, s bár indokolt lenne, a méltató jelzőket mégsem érdemes ily korán elpazarolni. Merthogy az Akira kacskaringómentes vonalvezetése, direkt szerkezete, kíméletlen pörölycsapásokkal operáló dramaturgiája mellett is roppant okos, sokoldalú darab; felületesen nézve kemény cyberpunk akció, máshonnan szemlélve mérges-ingerült társadalomkritika, balos gondolkodóknak valóságos techno-anarchista állásfoglalás, hivatásos borúlátók számára az agonizáló nyugati civilizáció gyászhimnusza, istenhívőknek a reveláció kifinomult szimbólumrendszere, esztétika-ínyenceknek mozgóképbe öntött motorkerékpár- és fegyverfetisizmus, grafikusok és animátorok számára pedig szakmai mesterkurzus.

Tokiót a harmadik világháborúban letarolja egy pro-atombomba

A fikciós munka keretét a következő alapvetések adják. Tokiót a harmadik világháborúban letarolja egy pro-atombomba, melynek a Kövér Fiú legfeljebb tiszteletbeli kisöccse lehetne, ha egyáltalán; rombolóerő tekintetében több benne a megatonna, szélesebb az általa tarolt pusztaság, és nagyobb a detonáció által előidézett szennyeződés. A békeszerződés persze megköttetik, a felhőkarcolókat idővel újjáépítették, a piacgazdaság ismét szépen virágzik, a tömegmédia a várakozásoknak megfelelő hatékonysággal mossa az agyakat. Még a hadsereg kísérleti biológiai fegyvereket fejlesztő kutatóközpontja is szépen profitál a katasztrófából, mivelhogy az új bomba korábban nem tapasztalt mutációkat eredményezett a humán genomban, a természetfeletti képességekkel bíró gyermekek pedig gazdag harcászati potenciált képviselnek, melyet puszta humanitárius megfontolásokból parlagon hevertetni megbocsáthatatlan tékozlás volna. A fiatalkorúakkal szembeni hivatalos társadalompolitikai álláspont kevés hangsúlyt fektet az integrációt célzó programokra, az elhalt demokrácia üres kitinpáncéljába beköltözött katonai diktatúra inkább rendfenntartásban és megtorlásban szerez elévülhetetlen érdemeket. Álombéli környezetben cseperednek hát fel a film kamaszkorú főszereplői, kik korán megtanulják a szociális társasjáték alapszabályait, miszerint: minden felnőtt az establishment része, ezért tizennyolcon felül ne bízz senkiben; a politikusok, a tanárok, a zsaruk és a katonák egytől-egyig korrupt, szadista disznók; a gyűlölet a túlélés legfőbb eszköze; tuningolt bringával jobb esélyed van a menekülésre; ha győzelemre játszol, te üss elsőnek. Nem csoda hát, ha a srácok önkifejezés iránti igénye a motoros bandák megalapításában és működtetésében mutatkozik meg leginkább, a bőven mért lóerők világában pedig könnyen előkerülnek a hideg- és a lőfegyverek, mert az erőszak az érdekek harmonizálásának kézenfekvő, megszokott eszköze.

A harag és félelem által motivált srácok egy napon éppen menetrendszerű sportmészárlásba bonyolódnának a Bohócok Motorcycle Club tagjaival, ám baleset történik: a kacskaringós neoncsíkok által színezett gyorsforgalmi út poklában összetalálkoznak egy szökésben lévő mutánssal, majd fizikai kontaktusba kerülnek a természetfeletti erővel bíró törpeaggastyánnal, kire egy különleges katonai alakulat vadászik. A Kanema által vezetett speed tribe egyik tagja, Tetsuo, az érintkezés során valamiféle fertőzést szenved, víziók kínozzák, telekinetikus képességekre tesz szert, hétköznapi dührohamai pedig destruktív energia formájában manifesztálódnak a fizikai világban. Mikor pedig tüneteinek intenzitása meghaladja a határértéket, s tombolása figyelemreméltó potenciált mutat, a hadsereg a nyílt utcán, barátai szeme láttára elrabolja őt – s kezdetét veszi a tényleges konfliktus, mely kínhalállal felérő metamorfózisba, véres katasztrófába, legvégül fájdalmas újjászületésbe torkollik.

Felületesen nézve kemény cyberpunk akció, máshonnan szemlélve mérges-ingerült társadalomkritika

Katsuhiro Otomo önfejű, autonóm alkotó, erős és kiérlelt koncepcióval, ki hiszi és tudja, hogy ha a jelenkor talán nem is, de az eljövendő generáció majd ráeszmél a műveiben rejlő intelmek valós jelentőségére. Úttörő munkájában bő kézzel mérte a borzalmakat, esetében nem a szociológushallgatók által összeválogatott, a kereskedelmi esélyek felmérésére hivatott műközönség számára rendezett tesztvetítések eredményei szabták meg az ügymenetet („legyen benne szerelmi szál”, stb…). A saját hatalmába beleőrülő, gyűlölettől tüzelt kamasz pokoljárásának és megvilágosodásának látványos története azonban nem csak hiteles társadalmi prófécia, de összetett szimbólumokkal terhelt mozgókép-szuperlatívusz is, melyet megérdemelten emeltek be minden idők legjobb filmjei közé.

Hölgyeim és Uraim, ritka pillanatnak lehetünk tanúi: íme egy remekmű, amely az évek pergésével nemhogy megkopott volna, de kultusza kikezdhetetlennek bizonyult, hitele és érvényessége az idő múlásával rárakódott valóságrétegek által tovább erősödött. A bátor forgalmazó egy örökérvényű anime-legendát tolt be a magyar mozikba, és innentől csakis a közönségen – de jó is lenne megelőlegezni a jelzős szerkezetet: értő közönségen- múlik, lesz-e folytatása a vitán felül nemes missziónak. Kicsik és nagyok, vetítőtermi veteránok és hétvégi mozizók, sci-fi fejek és kultmániások, anime-szeretők és kezdő nipponológusok, tessék hát élni a nemes gesztussal! Hátha beindul a gyorstalpaló anime-tanfolyam, és az Akira után lesz még nekünk Ghost in the Shell, GitS: Innocence, Appleseed, Vampire Hunter D, netalán Final Fantasy VII.