Arnold mostohagyerekei

Kritika: Ragadozók

A Predátorok csak azért pottyantották le őket saját bejáratú természetvédelmi területükre, hogy levadászhassák őket. Csakhogy visszafelé sül el a dolog, vagy legalább is a gyér forgatókönyv szeretné hogy visszafelé süljön el, ugyanis a szkript azt szeretné elhitetni velünk, hogy a potenciális emberprédák maguk is veszedelmes ragadozók. A néző EZT FEL KELL FOGJA, különben odavész az, amivel a film több szeretne lenni műfajbéli társainál. Intellektuális nüanszait olyan fogások erőltetik, mint pl. Larry Fishburne vizenyős szemű monológja, amely ugyan megtorpanásra kényszeríti a film lendületét, de a narratív húshoz mégsem tud hozzátenni semmit.

Kb. annyi eredetiség szorult ebbe a filmbe, mint amennyit egy franchise x-edik folytatásától elvárhatunk, a predátoroknak már réges rég STV-produkciókban lenne a helyük. A film csúcspontja, mikor a jakuza egy szál katanával a kezében szembeszáll az egyik idegennel. A jelenet pont úgy van bevilágítva, megszerkesztve, mint Inakagi Hiroshi Szamuráj-trilógiájában a hasonló, ami újra csak tudatosítja, Antal Nimródban igazi tehetség lapul valahol. De a Ragadozók már megint, mint eddigi filmjei is, ennek a tehetségnek csak a potenciálját sejteti. A forgatókönyv Robert Rodriguez producer ötletei és irányelvei alapján készült (tiszta fan fiction), és bár Antal több helyen is lenyilatkozta, hogy szabad kezet kapott, nem szóltak bele rendezői döntéseibe, egy ilyen, újszerű ötleteket teljes egészében mellőző forgatókönyvön ez nem túlságosan segít. Annak persze örülök, hogy Antalt nem stresszelték agyon.

Sajnos a film sem fog agyonstresszelni minket. A legnagyobb baj vele, hogy nincs vér a pucájában. Nincs benne feszültség. A szörnyeket szupergyilkosokként festi le az expozíció, ám mikor arra kerülne a sor, hogy végre bemocskolja proverbiális kezeit, a történet olyan fordulatokkal áll elő, amelyre még a hardcore predatoristák is csak a szemüket forgathatják.

A filmet mégis egy magyar menti meg, ne legyen meglepetés: a fantasztikus Pados Gyula tikkadtan-mocskosan hangulatos képei őrületes őserdei atmoszférát teremtenek, aki a vad bolygónak, a földönkívüli modern-barbár technológiának és kegyetlen felhasználóinak egyaránt megadják a nekik kijáró veszélyes patinát. Operatőreink szokás szerint szakmailag a csúcson csücsülnek.

Csak sajnos nem okos, nem izgalmas film a Ragadozók, és ahhoz képest hogy egy idegen bolygón játszódik, mentes a fantáziától. Igazi Rodriguez-féle produkció: a Terrorbolygó nem értette azt a műfajt amelyet interpretálni akart, a Volt egyszer egy Mexikó meggyalázta Sergio Leone hulláját - egyedül a Sin City működött valamelyest, mivel utóbbi esetében Rodriguez nem próbálkozott értelmezni az alapanyagot, csak vászonra szerkesztette. Valószinűleg Rodriguez úgy gondolja, hogy ez a Ragadozók-film visszarugdalja a franchise-ot a gyökereihez - nagyobbat már nem is tévedhetne, ugyanis fogalma sincs arról, hogy mi tette az első filmet a maga műfajában klasszikussá. Azt hiszi, hogy McTiernan Predator-a azért működött, mert egy csapat bodybuilder szörnyekre lövöldözött a dzsungelben, és mivel ezt hiszi, a filmből hiányzik a kontextus és a minimális komplexitás. Frusztráló film, mint ahogy Rodriguez összes filmje frusztráló - jó a fickó ízlése, csak éppen állandóan valami ortopédet segít a világra.