A Szent Lőrinc folyó lazacai

Olasz - magyar útkeresés

Bemutató: 2003. augusztus 28.

Az olasz-magyar  (tegyük hozzá: szemmel láthatóan bőséges anyagi kerettel rendelkező) vállalkozás százhúsz percben meséli el  a fogadott nővérek történetét.  Családjaik ’68-ban Kanadába  emigráltak,  majd a lányok egyikük  szüleinek tragikus halála miatt együtt nevelkedtek fel.  Most pedig  visszatérnek Európába, hogy a boldogságot vagy inkább jó(l)létet itt találják meg egy tehetős férfi oldalán.

A helyszín Itália és Magyarország, jó turista módjára történelmi városrészletek díszletei között mozgunk. A főszereplők: a gyönyörű és csábító fiatal hölgyeket alakító Ónodi Eszter és Gregor Bernadett illetve az olasz partner kötelező járulékaként, az itáliai hódolók szerepében Antonio Maria Magro és Enzo Rapisarda.

A rendezés (András Ferenc) és az operatőri munka (Pap Ferenc) szakavatott és tapasztalt, televíziós múlttal is rendelkező mesteremberek kezét dicséri.
Azonban egy kevéssé sikerült forgatókönyvből még így se lehet sok jót „kifőzni”. Többnyire azért se, mert az irodalmi alapanyag itt nagyon meghatározó; lévén a film igencsak narratív. ( A  szemlekatalógus is egy egész oldalon meséli el a sztori  vázát.)

A Szent Lőrinc folyó lazacai sokat markol, de keveset fog. A kétórás történet nyúlik, mint  a rétestészta, mégis számos ponton elnagyolt  és felületes marad. A lányok családregényét vagy éppen film előtti múltjukat érintő szálak (Viola házassága, Matyi kábítószeres kalandjai –félreértés elkerülése végett Matyi az Ónodi által alakított női figura neve!)  kuszák és elvarratlanok. Például Matyi ex-szeretője, egy libanoni kábítószerüzér először drogcsempészésre akarja rávenni a volt barátnőjét, de egy későbbi jelenetben az ismeretlen tettesek holmi gyémántokért bolygatják fel a lányok pesti lakását.  A néző kapkodja a fejét, most mi történik,  mindez talán csak Matyi jellemrajzának adaléka? A film nem válaszol: drog és gyémánt egyaránt a feledés homályába merül.
Ide kapcsolódnak a forgatókönyv további következetlenségei is, amit például a véletlen egybeesések túlzott gyakorisága is okoz. Az még hagyján, hogy szereplőink egy kétmilliós nagyvárosban állandóan összefutnak, ebben a filmben szó szerint kicsi a világ. De valljuk be, az már eléggé valószínűtlen, hogy nemcsak az olasztanár apával rendelkező lányok, de még az arab alvilági figura, a libanoni ex-szerető is tökéletesen beszél olaszul.

A történethez hasonlóan, a karakterek is elnagyoltak, a szerepek hiányolják a valóságosság többszínűségét. Az ábrándozó tekintetű Viola – fogadott nővérével ellentétben – nemcsak jövendőbelijét, hanem  a képzőművészet segítségével identitását is keresi, sőt, ez utóbbi lesz végül számára a legfontosabb., ezért még az olasz férfi rajongó szerelmét is feláldozza. Az Ónodi alakította nő sokkal felületesebb és számítóbb, könnyelműbben kezeli az élet dolgait. Ennél mélyebb jellemábrázolás azonban nemigen van a  filmben. Ezáltal nem is azonosulunk  hőseinkkel, Matyi halálának (ál?)hírére csak megvonjuk a vállunkat. Nemhiába,  arcok és dialógusok  helyett inkább az ízléses nyári ruhakollekció marad meg bennünk, ha a szereplőkre gondolunk. Még Ónodi esetében is, pedig ebben a filmben ő nyújtja a legjobb színészi alakítást.

A film  a  szimbolikus címmel is aláhúzott misztikumot érintő vállalását nem is tudja teljesíteni: a kulturális küldetés azonban reménytelibb. Országh Lili csodálatos képei, és az ahhoz hangulatában igencsak illő, Sebestyén Márta által énekelt Tolcsvay- dal méltón képviselik hazánkat az olasz publikum előtt. (A magyar néző pedig olyan tájakban gyönyörködhet, ahova amúgy életében talán sosem jutna el.) Márpedig egy ilyen közönségfilm esetében ez is fontos aspektus: ezért köszönetet mondhatunk a  film alkotóinak.