Bakkermann

Örömfilm

Bemutató: 2008. április 10.

Szőke András új munkája, az idei Filmszemle verseny programjából kimaradt Bakkermann igazi örömfilm az alkotóknak – és igazi büntetés a nézőknek.

Minél közismertebb Szőke András, minél többet látjuk alakját felbukkanni a bulvár médiában, annál rosszabb filmeket készít. Új munkájával, az idei Filmszemle verseny programjából kimaradt Bakkermann-nal még a zavaros cselekményű és átgondolatlan dramaturgiájú Hasutasoknak is sikerült alámennie. Az amatőrfilmes bájából eltűnt a báj és az eredetiség, maradt az öncélú amatőrizmus.

Szőke András új filmje már legelső percétől kezdve idegesítő. Míg előző próbálkozásánál, a Hasutasoknál a mű elején még lehetett remélni, hogy talán kikerekedik belőle egy működő sztori működő poénokkal, s az alkotók csak később vesztették el teljesen a vezérfonalat, addig a Bakkermann szemmel láthatóan azzal a hozzállással készült, mely szerint a nézőknek azon kéne nevetniük, hogy a színészek hangosan ordibálnak. Ezzel a hozzáállással a résztvevők nemcsak saját magukat, de a közönséget is lebecsülik. Az új Szőke-opus hanyagul odakent jeleneteit nézve a remény hal meg először – a koncepció teljes hiányából csak ritkán sül ki bármi használható.



A Bakkermannt még filmnek sem nagyon lehet nevezni, amennyiben filmnek az épkézláb forgatókönyvvel rendelkező, színészek által előadott szórakoztató vagy művészi értékkel bíró művet tekintjük, nem pedig az öncélú örömfilmezést, szórakozást, saját magunk szórakoztatását. A tárgyalt darabnál pedig sajnos ez utóbbi történik: Szőke és régi, illetve újdonsült barátai pár napig jól elvoltak Taliándörögdön, ahová mellesleg egy kamera is került, s így az esetleges bohóckodást véletlenül rögzítették is.

A film cselekménye mindössze egy mondatban összefoglalható (a pusztuló kis falu pékje meg akarja sütni a világ legnagyobb kenyerét, hogy bekerüljön a Rekordok Könyvébe és ezzel megmentse a települést az anyagi csődtől, a helyi iskolát pedig a bezárástól), bár ez inkább csak szinopszis, mivel a mű egyáltalán nem tartja magát hozzá. Az alkotók filmjüket egészen rövid jelenetekre szabdalták fel, melyeket ráadásul rendszeresen félbeszakít egy-egy „one-man show”, melyben a cselekményben egyébként meg nem jelenő kívülállók reagálnak a zavaros történésekre (ezek egyébként időnként még viccesek is, köszönhetőn az olyan stand-up komikusok megjelenésének, mint Kovács András Péter vagy Litkai Gergely).



Ezeknek a különálló szkeccseknek feltehetően az volt a céljuk, hogy ne kelljen rendesen megírni, eljátszani és becsületesen leforgatni a fő cselekményszálhoz tartozó jeleneteket. Máskülönben esetleg kerültek volna a filmbe, ha nem is kidolgozott, de legalább néhány vonással felvázolt karakterek, érthető, követhető (nem pedig artikulálatlanul elüvöltött) párbeszédek és ha már vígjátékról van szó, esetleg poénok is. Pedig a Bakkermannban lettek volna lehetőségek (lásd az égetően aktuális problémafelvetést vagy A nagy zabálást megidéző-parodizáló, a szexet az étellel összekapcsoló jelenetet), de ezek sajnos csak lehetőségek maradtak.

Minden jel arra vall, hogy Szőke András fel akar zárkózni a bulvár tökéletesen üres világába, ahol egyáltalán nem számít a valódi teljesítmény, csak a név. S azt, hogy az alkotó immár mennyire otthonosan mozog ebben a bizonyos közegben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy projektjének koprodukciós partnere az egyik legnagyobb hazai kereskedelmi tévécsatorna, s megjelenik benne maga Stohl „Buci”, illetve a filmhez írt tizenkettő egy tucat reklámzenéjével és saját maga megformálásával a Bon-Bon együttes is.



Amit nemrégiben a Megy a gőzösről írtunk, a Bakkermannra is igaz: itt is egyértelműen kitetszik, hogy az alkotók és szereplők remekül szórakoztak forgatás közben. Csak amíg a Koltai-filmen legalább látszott valamiféle törekvés egy, a néző számára is élvezhető munka létrehozására, addig ez Szőkééknél már teljesen hiányzik, ez szemmel láthatóan nem volt célja a rendezőnek és tettestársainak. Pedig valamikor rég ez még sikerült neki (lásd Vattatyúk, Európa kemping, Citromdisznó, Kiss Vakond stb.). Még emlékszünk, de már nem sokáig...