Barbárok a kapuk előtt

17 év múlva

Bemutató: 2004. június 3.

A 80-as évek Amerikai Birodalmában, pedig már jócskán foglalkoztatja az embereket a boldogság és a szex, a párkapcsolatok és a házasság nem pusztán termelési szövetség, és nem is kizárólag a fajfenntartás intézménye. Amennyiben elfogadjuk tehát a film elején elhangzó állítást, a 80-as évek Amerikája menthetetlenül hanyatlik, a benne szereplő 8 ember házasságról alkotott képe alapján legalábbis ezt kell hinnünk. Ha most valaki azt hiszi, hogy Az Amerikai Birodalom hanyatlása egy bonyolult történelmi és szociológiai kérdéseket boncolgató tézisfilm, az téved. Frappáns dialógusokkal és fanyar humorral felépített alkotás, mely egyszerre közelít szereplői felé iróniával és szeretettel.

Aztán 2003-ban Arcand elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítse a film folytatását. Ugyanazok a szereplők, 17 évvel később, a hanyatló birodalmat egyre-másra érik a barbár támadások (innen a cím), marad az ironikus hangvétel, de közben a Barbárok a kapuk előtt sokkal tovább megy, mint elődje. Remy (Remy Girard) az egykori nyolcas talán leginkább hedonista, nőfaló tagja halálos beteg. Megpróbál számot vetni életével, a világgal, melyet el kell hagynia és végső soron halálával is. A hír, hogy utolsó heteit éli, újra összehozza a régi barátokat, akikkel – igaz csak percekre – de újra tudják élni a régi szép idők hangulatát. A film azonban folytatása Az Amerikai Birodalom hanyatlásának, nem lemásolása. A baráti társaság felidézi az egykori vidám szópárbajok hangulatát, ez a motívum azonban szerényen a háttérbe húzódik.

Az eutanáziától a kábítószerfüggőségig

Arcand tartja magát a címben foglalt állításhoz, miszerint ez már a barbár inváziók kora és jócskán kinyitja történetét, melyben így szabadon áramolhat a mai világ szinte minden fontosabb problémája, az eutanáziától a kábítószerkereskedelemig és -függőségig, a terrorista merényletektől a pénz mindent elsöprő hatalmáig. A rendező a cím mellett egy-egy megjegyzés erejéig továbbviszi az ideológiai gondolatmenetet is. A barbár támadásokat egyrészt az iszlám terrorizmussal és különösen a szeptember 11-i eseményekkel, illetve a főszereplő saját fiának másfajta (értsd: műveletlen, pénzéhes, törtető) értékrendjével azonosítja.

A Barbárok a kapuk előtt elsősorban mégis néhány ember személyes története, Arcand-t alapvetően a szereplők egyéni sorsa érdekli, és nem a világállapot minél precízebb leírása. Végső soron épp a dramaturgia fordulatai leplezik le újra meg újra a nagy kinyilatkoztatások felületes voltát, legyen szó a kábítószer elleni küzdelem értelméről, a Kanadában kialakított szociális háló, illetve a szakszervezet hatékonyságáról és korrumpálhatóságáról, a történelem különböző szemléleteiről vagy bármi másról. A rendező folyamatosan megkérdőjelezi a szereplők és az általuk megélt élmények hitelességét, leheletfinom iróniája átszövi a filmet, mely ennek ellenére meg tud maradni komolynak és - ami valóban rendkívüli teljesítmény egy ilyen „mindenről beszéljünk egy kicsit” típusú alkotás esetén – hitelesnek is.

A tökéletes ritmus a nagyszerű színészek, a szereplőkkel szembeni irónia és alázat pontosan eltalált elegye és az időnként az abszurd határait súroló humor mind hozzájárul ahhoz, hogy a Barbárok a kapuk előtt ritkaságszámba menő filmcsemegévé váljon. A sok díj és elismerés, melyek presztízse az utóbbi években látványosan csökkent, ugyancsak jól jár egy olyan filmmel, mely meg is érdemli azokat. Egy fecske már van, várhatjuk a nyarat.