sex hikaye

Che Guevara: A motoros naplója

Szerelmes motorbiciklisták

2004. november 11. - Schubert Gusztáv

Bemutató: 2004. november 11.

1-1  /  2
Che Guevara: A motoros naplója
Egy elmés francia mondta egykoron, nagy a baj, ha valaki ifjan nem volt forradalmár, legalább akkora, mintha még az emberélet feléhez érve is az marad. Ha visszaemlékszem kölyökkutya koromra, ezek szerint az egyedfejlődés szabályos útját jártam. Kuba rajongó voltam 4-5 évesen, most meg utálom, mint a vattacukrot. Persze nem Kubát, hanem a diktátorát. Cuba si, Castro no. Így múlik a világ dicsősége.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok

Nekem Castróval meg Che Guevarával kezdődött a pop-korszak, lubickoltam, mint halacska a vízben (4-5 évesen tehát, anno 1959), nem tudtam persze, de éreztem, vége már a csúf időknek, ami akkoriban szürkén és szigorúan körülvett bennünket, persze mit sem tudtam arról, hogy itt a forradalmas-mondén hatvanas évek, jön a Beatles meg a prágai tavasz, de levettem a képekből, hogy ezekkel a szakállas fickókkal, akik fegyverrel a kézben, teherautókon, dzsipeken hajtanak Havannába, hogy elüldözzenek valami hatalomittas szadistát, új világ kezdődik. Szóval megvolt az első lecke, milyen baromi jó is az, ha győz a forradalom. Majd’ tíz évre rá jött a második történelmi lecke, az elsőnek épp az ellentettje: milyen végzetes, ha hatalmon is marad. Castro és Che Guevara (persze csak képletesen) bevonult Prágába, hogy tankokkal nyomja le Dubceket. Minden győztes forradalom, bukott forradalom, bukott forradalmár az, aki nem tudja letenni a fegyvert, amikor beleül a bársonyszékbe. Normálisnak lenni persze már nem annyira romantikus és izgalmas, mint a Sierra Madréban víni a túlerő ellen, de nagyon is üdvös, mindenesetre több szeretet van benne az emberek iránt, mint a vérmes utópiákban.

Hatalom+kalasnyikov= zsarnokság. E tengelyen forog körbe barom butasággal a történelem. A tegnapi forradalom szimpatikus sztárjaiból lesznek a holnap ordenáré zsarnokai.

Még nem forradalmár, csak „szelíd motoros”
Rodrigo De la Serna és Gael Garcia Bernal
Che Guevara is az lett volna, ha fiatalon el nem ragadja a halál, akár Castróra, ráizzadt a zöld zsávolymundér, még miniszterként is abban feszít. René Burri kultikussá lett fotóin egy tigris pózol a bársonyszékben, egy ragadozó, aki már régóta állatkerti koszton él, mégse tévesszen meg senkit a latin sárm meg a nyugodtan gomolygó szivarfüst, alig várja, hogy kitörjön. Che nem lett kisstílű bürokrata, szőre hullott fogatlan forradalmár. Nem hagyott magának rá időt, kereste a hősi halált, akár a spártaiak, és meg is találta, még innen a negyvenen. Ez szép beívelése a sorsnak. Legendája nem utolsósorban innen ered. A romantika nem mérlegel, hanem lelkesedik, kit érdekel, mi van a hősi sors mögött. Mondjuk a magamfajta szabadgyalogot, aki kis lépésekben szereti mérni a szabadságot, és nem a világfelfordulásban, hekatombákban és megatonnákban. Aki nem hisz a guillotine vagy a kalasnyikov ígérte megváltásban, csak a zongorahangolás művészetében, a jól temperált társadalomban. Che Guevarának más volt az álma: „tíz, száz, ezer, tízezer Vietnam.” Vagyis a permanens és globális gerillaháború és világforradalom. A végtelenített erőszak, ami épp azért nem érhet véget, mert igazából nem tudja, mit akar. Hadd ne lelkesedjek érte, hadd ne hordjam a trikómon egy fegyveres próféta fotóját. És hadd ne hatódjam meg Walter Salles legendáriumától sem.

A motoros naplójának hőse még nem forradalmár, csak „szelíd motoros”, találkozása A tőkével, a Dél-Amerikát nyomorral és kitaszítottsággal nem túl eredeti és nem túl megrendítő (a valóság persze az lenne, de valódi emberi sorsokat, hiteles emberi arcokat jószerivel csak a végfőcím dokumentumfotóin látunk -- meg persze a perui lepratelep civil szereplői között --, addig egy nem túl érdekes és kalandos road movie képei peregnek, meglehetős unalommal. A stáb akkurátusan lekövette az 1952-es (motoron, gyalog, teherautón, kompon, hajón és végül repülőn) végbevitt nagy utazás állomásait. Pia, kaja (abból kevesebb jut hőseinknek), nők (ebből több), festői tájak (pampa, sivatag, Macchu Picchu, Amazonas). És két jó színész. (Igaz nem valami nagy köztük a villamosság, Tom Sawyer és Huck Finn vagy Thelma és Louise párosa simán lenyomja őket.) Gael Garcia Bernal, mint mindig most is erős sugárzású jelenség, de a kölyökképű nőcsábász és Ernesto „Che” Guevara de la Serna között sehogy sem találom a genetikai összefüggést. Egy percig nem érzem, hogy egy forradalmár nevelődésregényét látnám, talán Javier Bardemnek jobban elhinném, hogy az ifjú doktorból egyszer még Commandante lesz. 

Ennyi szerepel a bevételi oldalon. Ha Che Guevara nem piárolna a film mellett, nem sok maradna.





1-1  /  2

nka emblema 2012