DVD: A fehér férfi kötelessége

Kritika a Francia kapcsolatról

Eszméletlen szaktudás van a Francia kapcsolat-ban, hiszen kell ám ahhoz érzék, hogy izgalmas filmet készítsünk olyan emberekről, akik nem csinálnak szinte semmit (ebből a szempontból csak az Elnök emberei érdekesebb nála.) És becsszóra, csak félig-meddig viccelek. A fókuszálásra, összpontosításra embertelen tehetséggel rendelkező rendező szükségeltetik ahhoz, hogy élvezhetővé, sőt klasszikussá tegyen egy sztorit, ami arról szól, hogy valakik követnek valakit. Az egó-, munka- és monomániás Friedkinnek ez természetesen sikerül, csak és kizárólag az ő alkotói személyiségének, és mindannak, ami abból a filmbe átfolyik köszönhető, hogy a nézőt leköti a rendőrség heroikus küzdelme, a francia drogbáró elfogására tett kísérlete.

Gene Hackman Popeye Doyle-t Humphrey Bogartos intenzitással játssza, ő Piszkos Harry mellett az 1971-es év másik nagy renegát zsarufigurája. Magasról tesz a főnökeire meg a szabályokra, gyakran esik túlzásba, liberális zsebkendőbe fújja az orrát, szárnyaló rasszista, és Friedkin nemhogy elmismásolná ezt a tulajdonságát, hanem még rá is játszik, rá is játszatja Hackmant. Szó szerint elképzelhetetlen, hogy egy hollywoodi filmnek manapság ilyen legyen a főhőse, persze Friedkin, aki számtalan dokumentumfilmet forgatott a játékfilmjei előtt, tudja, hogy egy nap mint nap a járda betonját koptató rendőr milyen, és olyannak is festi meg. Nem a hoi polloi véleménye érdekli, szarik az ítészi intelligencia megbotránkozására, az utcán zajló életet akarja filmre vinni, úgy, ahogy van.

Hackman fő célpontja az "egyes számú béka", Alain Charnier (Fernando Rey), a címszereplő francia kapcsolat, az európai drogbáró, aki be szeretne törni az amerikai piacra. Charnier Doyle totális ellentéte: művelt, gazdag és a hatalom szálait tartja a kezében - a szabályok, amelyeket Doyle oly hőn áhítozik megszegni, neki semmit sem jelentenek. Kontrasztjuk a filmes tér különböző elfoglalásában nyilvánul meg csak igazán: míg Doyle állandó mozgásban van, Cahrnier elegánsan álldogál, a csajával kellemeskedik, a hangját pedig még véletlenül sem emeli fel. Mintha az európai, dealerbőrbe bújt kultúrideál csak azért bukkant volna fel Doyle életében, hogy állandóan a saját lényegtelenségére emlékeztesse. Érthető, hogy a zsaru legszívesebben puszta kézzel szétszedné.

Friedkin légcsatornába tereli és irányítja az agressziót - a Francia kapcsolat egyfajta startpisztoly-lövés, amelyet a hatvanas évek változásain véresszájúvá csiszolt, ám a hetvenes évek elejére bóbiskolni látszó konzervatívok füle mellett süt el. A filmben minden mozzanat veszélyességre van kalkulálva, legyen szó akár a bűnöző külsejű kisebbségek bigott mérnökelmével megtervezett filmhosszanti parádéjáról vagy a miliőről, amit barnával, szürkével, rothadásszínekkel fest meg. Doyle a célja után rohan, de ez a rohanás valójában menekülés, megválni vágyás a felelősségtől, az etnikai minoritás fején taposva. Sznob francia, bunkó fekete, zsíros olasz, mind kap a pofájába. A hatvanas éveknek vége, most mi jövünk.

A Francia kapcsolat gyakran olyan mélyen belefúrja magát az ambientbe, hogy a narratív koherencia a túlpartól kénytelen csak nézni. A filmtörténet leghíresebb autós üldözése erre a természetes példa, a mai napig egy csoda. Az a gyönyörű benne, hogy ez egy egzisztenciális autós üldözés! - mindegy ki nyer, csak valaki nyerjen, mert mindketten annyira jók abban, amit csinálnak, francba a morállal. Friedkin rendezése itt száz százalékos, hibátlan, überelhetetlen - képes előhívni azt az intim reakciót, amelyért rendezők ezrei adnának éveket az életükből, mégsem képesek elővarázsolni soha: a nézőnek leesik az álla. Persze Friedkin piedesztálja egy olyan filmnek a vázán inog, amelyet meghaladott a (film)törénelem, főleg a szociális horror ábrázolására vonatkozó beleérzőképesség szempontjából, hiszen a politikai inkorrektség lent áll, és rázza ezt a vázat, ettől függetlenül az időszakos, egy-egy jelenetre kiterjedő zsenialitás is zsenialitás. Ennyi is keveseknek jut.