DVD: Futballmaffia

Trainspotting, horror-verzió

Ezzel a csehovi falra akasztott puskáénál is helytállóbb szabállyal nyilván tisztában voltak a készítők is – épp az az anomália indokolja a film létrejöttét, hogy alóla is van kivétel. Vagyis: hogy az alól is van kivétel, hogy ha lehúzol három évtizedet a maffia közvetlen szomszédságában, a helyi mocskos alvilág ranglétrájának különböző fokait megjárva (és felérve a csúcsra), akkor soha nem fogsz együtt focizni az unokáddal, és szemránckrémre sem lesz soha szükséged.

A keményöklű suhancból a török maffiával tárgyaló alvilági vezető

Egy kivételt mégis ismer a kriminológia: Carlton Leach, az essexi alvilág egyik hajdani megkerülhetetlen figurája mára visszavonult, és békésen tengeti kertvárosi életét szerető családja körében. De nem ám elrejtőzve, törvény elől bebiztosítva és az egykori ellenfelek érdekszövetségei elől menekülve: olyannyira nem, hogy Leach végig részt vett a forgatáson, egy jelenetben fel is bukkan a statisztériában, aztán meg interjút ad a DVD extrái között. (Utóbbit bár ne tenné: amilyen eszeveszett izgalmas interjút lehetett volna készíteni vele arról, semmi félnivalója nincs-e amiatt, hogy beszámolt az alvilág nagyon csúnya ügyeiről, hogy miképpen lehetséges, hogy soha nem csukták le és mára teljes értékű brit állampolgárként él a nyilvánosság előtt, hogy milyen volt végignéznie múltjának igen agresszív jeleneteit az asszonynak és így tovább – annyira nagy a csalódás. Egy kockás flanelinges, filmbeli önmagához képest szánalmas, hülyécske papa beszél arról, hogy kedvelte meg a főszereplő színészt meg hogy milyen úton került memoárja a rendező kezébe – lám, saját példányát adta kölcsön egy leendő szereplőnek, aki rendezőt keresett a könyvhöz. Micsoda izgalmak!)

Mivel az erőszakhoz ért legjobban, kidobóember lesz

Pedig van mit mesélni az életútról, és ha az interjú nem is ad hozzá semmit, hát azt fogjuk a film perfekcionizmusára: az első „részben” részletesen, pontról pontra megmutatja, hogy lett a West Ham- B-közép egyik keményöklű suhancából a török maffiával tárgyaló alvilági vezető; a másodikban a máig felderítetlen rettendoni hármasgyilkosság körülményeit láthatjuk – amely megmutatta Leach-nek, ha nem hagy fel önszántából életmódjával, akkor nagyon hamar tenni fog róla más, hogy felhagyjon vele. A film eleji felemelkedés lenyűgözően egyszerű: a Scotland Yard rájön, ha vissza akarja szorítani a már ír terroristákhoz hasonlított futballhuligánok meccsek utáni felhőtlen jókedvét, a legjobb, ha évekre lecsukja a hangadókat. A terv bejön, Leach-nek új elfoglaltságot kell keresnie, s mivel az erőszakhoz ért legjobban, kidobóember lesz egy koszos csehóban. S mivel a sors szokatlanul egyenes jellemmel áldotta meg (persze az ösztönös kegyetlenség és az alapvető emberi normák nem-ismerete mellett), hamar kinevezik főnöknek – aztán több lebuj főnökének. Ilyen curriculum vitae mellett az sem csoda, hogy új melókat ajánlanak neki és cimboráinak, de ezekben már szerepet játszik a drog is – aki pedig azzal kapcsolatba kerül, azonnal az alvilág sűrűjében találja magát.
Ám Carlton született kivétel-típus: nem kockáztat, ha józan ésszel látható, hogy balhé lehet az ügyből (és azon a pontján Angliának, ahol ő mozog, a balhé nem csak baráti leszidást jelent), s inkább beéri kevesebb pénzzel, de nem kerül a heroin közelébe. Mert tudja, ahogy mindenki, hogy ha ott téved, csak percei vannak hátra, és azok a percek kínzással telnek; de tudja azt is, és ezt csak ő, ha heroinról van szó, idővel mindenki téved egyszer. S valóban: legjobb barátai kivégzése mutatja meg, hogy igaza volt.

Öztönös kegyetlenség és az alapvető emberi normák nem-ismerete

A forgatókönyv gazdag tehát remek jellemekben, s a készítők találtak is egy rakás olyan színészt, aki el is tudta játszani őket. Kezdve természetesen Ricci Harnettel (Carlton Leach), aki a huszonegyedik században is képes alvilági főnököt játszani úgy, hogy elkerülje a sablonokat. Jelenlétének a képernyőn hatalmas súlya van, s ő teljességgel kiszámíthatatlan: ahol mindenki magát szétszívva röhög, ott ő csak utánozhatatlan arckifejezéssel ül, s a szemében benne van minden – a megértéssel párosult enyhe megvetés, az értetlenség az önuralom hiánya felett, a lankadatlan éberség és a valódi barátság a többiek iránt. Ahol pedig a szteroidok és a megszokás eluralkodik rajta, s dührohamot kap, ott sem megy el addig, ameddig várható lenne – valamiben mindig mást nyújt, mint a legtöbb színész tenné. Emlékezetes az elképesztő kinézetű Terry Stone (Tony Tucker) is, akiben az önuralmon kívül megvan mindaz, ami Harnett alakításában is – azt valamiféle elmebeteg vidámság váltja fel nála. S ott van Craig Fairbrass (Pat Tate), a hedonizmus és a brutalitás agyatlan szobra, aki csak azért maradhat életben a film kétharmadáig, mert szinte senki nem mer vele ujjat húzni. Rémisztő (de egy ilyen filmtől elvárható), hogy azt a hihetetlen brutalitást, amivel tele van ez a két óra, mindvégig abszolút hitelesen játssza a színész-gárda. Senkinek nem lesz jókedve a filmtől, az biztos.

Senkinek nem lesz jókedve a filmtől, az biztos

Az egyetlen, amibe bele lehet kötni – a remek és minden igényt kielégítő Így készült-ön kívül csak érdektelen, unalmas, felesleges vagy (akár az interjú) elrontott extrákat felvonultató bónusz lemez mellett –, a rendezés. Noha a posztmodern korát éljük, a szerző mint olyan (s nyilván a rendező is) halott, mégis elég zavaró, hogy a dramaturgia, a történet idősíkjai, a rendező eszközei (így például a kép kimerevítése és átváltás egy előzmény-sztoriba, majd vissza) mind a szintén angol Trainspotting-ot másolják. Ha ott bejött – és valószínűleg mindenkinek bejött –, itt is be fog; mégis őszintébb lenne az öröm, ha megismerhettük volna a Julian Gilbey-s stílust, s nem kellett volna beérnünk a Danny Boyle-ossal. Ráadásul az őrült tempó nem is tesz jót a bonyolult cselekmény megértésének – itt-ott nem árt visszatekerni, hogy felfogjuk a két másodperc alatt elhadart, bűnlajstrommal megspékelt teljes családfákat, vagy néhány képkocka erejéig mutatott, összetett bűncselekményeket. (A vágót nem lehet hibáztatni: a Kimaradt és bővített jelenetek című extrában egyetlen egy olyan jelenet sincs, ami ne lenne tökéletesen felesleges, és ne akasztotta volna meg feleslegesen a lendületet, ha a filmben marad.)

Hihetetlen brutalitással teli két óra

A szokatlanul brutális DVD-borító horrorfilmre utal – s ha a zsáner szabályai szerint ez nyilvánvalóan ostobaság is, a két órányi, néhol gyomorforgató mészárlást és kisebb-nagyobb háborúkat elnézve azt lehet mondani: van benne valami.