sex hikaye

DVD: Passz

Kritika az Invictus - A legyőzhetetlen című filmről

2010. június 8. - Wostry Ferenc
DVD: Passz

Szabadulása után Nelson Mandelának első dolga volt, hogy Dél-Afrika különböző, egymással farkasszemet néző nacionalista frakciói között hidakat építsen - a sporton keresztül. Clint Eastwood rögbifilmje Matt Damonnal és Morgan Freemannel.

 

Munkatársai arra buzdítják, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot a korábbi politikai rezsimmel, de Mandela (a filmben legalább is) az ország közös, fekete-fehér történelmére építve igyekszik unitásba rázni a széjjelhúzókat, keblére ölelni egykori ellenségeit - pl. nem rúgja ki az egykori apartheidista adminisztráció irodistáit; nem ereszti szélnek a fehér verőemberekből álló elnöki testőrséget. Sőt, Mandela kész MINDENT megbocsátani: az ország fekete lakosságán elkövetett atrocitások történetének és saját maga 27 éves börtönbüntetésének fényében gesztusa nyugodtan nevezhető Gandhi-szintűnek.
invictus_500_1


Mindennek természetesen elsősorban jelképjellege van, és legnagyobb erővel ez a fajta akarat a sporton keresztül fejti ki hatását. Mandela nem titkolja szándékát a dél-afrikai rögbiválogatott kapitánya, Francois Pienaar (Matt Damon) előtt: a sport erejével, a csapat győzelmeinek segítsége által szeretné a népét országtudatossá inspirálni, valamifajta egység irányába euforizálni - az időpont megfelelőbb nem is lehetne, Dél-Afrika abban az évben épp a rögbi-világbajnokságnak ad otthont.

invictus_500_2


Mandela a Springboks iránt kimutatott szimpátiája meglepi támogatóit: a csapat az Apartheid szimbóluma a fekete lakosság körében, akik a meccsek során megszokták, hogy mindig az ellenfélnek szurkoljanak. Ám Mandela meg van győződve arról, hogy a csapat rendelkezik kulturális egyesítő erővel, ők kiépíthetik azt a bizonyos hidat a feketék és a fehérek között.

invictus_500_3


A történet második fele szinte kizárólag a Springboksra koncentrál, majdnem fél óra megy el a döntő filmrevitelével, és érdekes módon ez az, ami szabotálja a sztori potenciális feszültségét. Az Invictus jóval erősebb film lenne, ha inkább azokra a politikai akadályokra koncentrálna, amelyeket Mandela leküzdeni volt kénytelen hatalomra kerülése után, ahelyett, hogy hosszú jeleneteket szán arra, ahogyan az elnök a csapat tagjaival parolázik. A rögbiszálnak gerincként kellett volna inkább megtartania Mandela első éveinek történetét, ám jelen formájában az Invictus sima sportfilmmé degradálja önmagát, és hozza magával az ilyen sportfilmek minden kliséjét.


Sem a forgatókönyv (John Carlin könyvéből Anthony Peckham), sem a rendező (Clint Eastwood) nem elég bátor: a feketék és fehérek ellentétéről szó esik ugyan, beszélnek róla unos-untalan, megoldását keresik, de a referátumon túl nem jelenik meg semmilyen alakban. Az Invictus nem mutat meg semmit abból, ami az ország lelkén rág. Az egész túlságosan haverkodós, vállonveregetős-cukormázas ahhoz képest, hogy az Apartheid bukását követő sokkos ideológia-vákuumot, a vérontás és gyűlölet évtizedeinek emlékét megöröklő elnök első évéről szól. És éppen ezért nincs a Sprinboks győzelmének sem különösebb rezonanciája.






nka emblema 2012