Eastern Promises - Gyilkos ígéretek

Véresen egyszerű, véresen zseniális

Bemutató: 2008. március 13.

Néhány évvel ezelőtt David Cronenberg tisztelői sötét aggodalommal várták a kanadai rendezőrenegát első mainstream felé húzó próbálkozását, az Erőszakos múltat, amelyet a Spider bukása után bevallottan szélesebb közönségnek szánt a bizarr vízióiról ismeretes direktor. Méltatói és bírálói egyaránt szép számban akadtak a filmnek, amely kétségkívül kiemelkedett a fősodorbeli mozik közül, ám fogyatékosságai is szembeszökők voltak.

Cronenberg mind cselekményszövés, mind a plot point-ok elhelyezése terén slágermegoldásokat alkalmazott; finomította és kiigazította a jól ismert dramaturgiai eszközöket, ám nem feltétlenül sikerült őket rendezői fegyvertárának szerves részévé tenni. Dacára a vitán felül első osztályú színészvezetésnek, kilógott a sánta lóláb, az előre belengetett fordulat fájdalmasan kézenfekvő aktussá, afféle protokolláris kötelezettséggé vált, a szentimentális zárójelenetet pedig eme sorok írója határozottan kínosnak találta.

Színészvezetésből egyszerűen leiskolázza pályatársait

Olybá tűnhetett, hogy Cronenberg szemérmetlen zsenialitása ellenére sem boldogul egy hagyományosan építkező, cselekményközpontú gengszterdrámával – tekintettel korábbi mesterművei (Karambol, Videodrome, stb.) sokkoló színvonalára, önnön kvalitásaihoz mérten csak egy magabiztos rutinmunkára futotta.

Midőn híre kelt, hogy Cronenberg ismét erőszakdrámát forgat, újfent Viggo Mortensen főszereplésével, félő volt, hogy a hajdani merész csatár ízületeit kikezdte a rozsda, direktorunk tét nélküli egykapuzásra adta ősz fejét, s elő lehet készíteni számára az életműdíjat, amelyet Clint Eastwood híres aforizmája szerint azok az alkotók kapnak, akiktől már semmi újra nem számítanak a filmakadémia ítészei. Az Eastern Promises azonban a fenti borúlátó diagnózis totális cáfolata; innen nézve az Erőszakos múlt inkább afféle szükséges tesztlaborként szolgálhatott Cronenberg számára, a kinyert eredményeket pedig új filmjében kamatoztatta.

Az Eastern Promises újfent egy metamorfózis-mozi: korábbi filmjeiben a technológia emberi testre gyakorolt hatását, az egyén fizikai és mentális átalakulását követte nyomon Cronenberg, ez alkalommal az erőszak és a bűn stigmáit tárgyalja, amelyek orvosolhatatlanul eltorzítják a testet és a szellemet.

Józan és letisztult remekmű, kispadra zavarja a hasonló filmeket

Nyikolaj (Viggo Mortensen) a londoni orosz maffia sokat próbált végrehajtója, a bűnszövetkezet fejének, Szemjonov (Armin Müller-Stahl) fiának testőre és személyes bizalmasa. Lojális szolga, soha nem okvetetlenkedik és nem kérdez vissza, az operatív részleg fejeként példamutató alapossággal takarítja el mindazt a mocskot, valamint hajtja végre azokat a gaztetteket, amelyek jelentőségüknél fogva tapasztalt, biztos kezű veteránt igényelnek. A napi rutint egy zaklatott nő (Naomi Watts) felbukkanása töri meg. Anna, az orosz bevándorlóktól származó doktornő egy szülés közben elhunyt fiatal páciens naplóját hurcolja körbe London keletiek által lakott negyedében, lefordítandó a cirill betűkkel írott szöveget, amely reményei szerint segíthet megtalálni a korán árvaságra jutott csecsemő esetleges rokonait. Szerencsétlen módon pont Szemjonovhoz fordul, aki nyájas gentlemanként áll földije rendelkezésére, ám miután beletekint a naplóba, udvariasan tudatja vele, hogy bizonyos ügyek megbolygatása végzetes következményekkel járhat maga és a családja számára. Anna azonban nem adja át a naplót, így Nyikolaj kapja a feladatot, hogy diszkréten, ám határozottan járjon el a problémás ügyben.

Ha az Erőszakos múlt elbaltázott nyilvános főpróba volt, az Eastern Promises briliáns premierelőadás. Cronenberg józan és letisztult remekművet alkotott, amely kispadra zavarja a hasonló zsánerfilmeket (pl. Amerikai gengszterek). A cselekmény fordulópontjai természetes tempóban bontakoznak ki, a nagy leleplezés pedig imponáló egyszerűséggel lett kivitelezve, vagyis dramaturgia terén kifogástalan mozival állunk szemben. Színészválogatásból és színészvezetésből egyszerűen leiskolázza pályatársait, nem csupán kihasználva a szereplők képességeit, de olyan mélységeket tárva fel, amelyek létezését legfeljebb sejteni lehetett.

Nem adja meg a manapság már kötelezően elvárt feloldozást

Vincent Cassel és Naomi Watts egyaránt remekbeszabottak, Armin Müller-Stahl rémisztő hitellel hozza a klasszikus Don Corleone-figura orosz parafrázisát, Viggo Mortensen mellett azonban nem lehet sok szavuk. Nyikolaj egy kifürkészhetetlen, sejtjei legmélyéig aljas, nyers erőszakot sugárzó, a beavatottak számára beszédes börtöntetkókkal borított rohadék; üvölt róla, hogy szempillantásnyit sem teketóriázva, nemre és korra való tekintet nélkül vágja bele bárkibe a bicskát, ha a bűnszervezet gyorsan változó érdekei úgy kívánják. Az egykori Aragorn evvel a szereppel az A-ligás színészek elitjébe lépett elő, s ha nem lett volna Javier Bardem, simán veri a férfi főszereplők teljes mezőnyét az Oscar-gálán.

Steven Knight forgatókönyvíró rendkívül merész húzással élt, amikor a figura cselekedeteire fókuszált, s homályban hagyta motivációit, a rendező pedig eléggé bölcs volt hozzá, hogy ne bolygassa meg a rendhagyó koncepciót, így bár Nyikolaj a történet kulcsa, a néző számára végig mitikus alak marad. Ami pedig kiváltképpen örvendetes, hogy Cronenberg ez alkalommal nem kívánt zárt történetet alkotni, nem adja meg a nézőknek a manapság már kötelezően elvárt feloldozást, avagy büntetést. A 101 percen át felgyülemlett feszültség hovatovább a zárójelenetben fókuszálódik, amely a Keresztapa második epizódjának fináléját idézi – az ember legszívesebben rögvest jegyet váltana a folytatásra. Nyugodt szívvel kijelenthető hát, hogy az Eastern Promises az elmúlt évek messze legkiválóbb gengszterfilmje, s nem csupán a filmtörténeti lexikonok fogják hivatkozási pontként megnevezni, de a filmbarátok által folytatott lázas vitákban is végső érvként lesz felemlegetve.