Édes vízi élet

Lélekbúvárkodás

Bemutató: 2005. július 12.

Abszurd mese egy, az óceánok mélyének élővilágát kutató csapatról, amelynek tagjai szinte mindenhez jobban értenek, mint a tengerbiológiához, hogy mégis mi tartja össze őket, a piros tengerészsapkán és a kék Speedo úszónadrágon kívül talán ők sem tudnák megmondani. Talán, mert egyszerűbb nem változtatni (a kudarctól való félelemtől fenyegetve), mint új dologba kezdeni.

Steve Zissou, az 50-es éveit taposó tudós magánélete és szakmai karrierje is úgy tűnik zátonyra futott, felesége elhagyni készül őt, élete nagy vállalkozására pedig nem tud pénzt szerezni. A látványos külsőségek között tett bejelentése, miszerint felkutatja és megöli a tengerfenék félelmetes és különleges szörnyetegét, a jaguárcápát, üres ígéretté válhat a közvélemény előtt. Nem úgy a Bill Murray alakította oceanográfusnak, aki fejest ugrik az ismeretlenbe, hogy felkutassa, és legyilkolja volt barátja és tudós kollégájának gyilkosát a különleges, addig láthatatlan szörnyeteget. Ki tudja, mi süllyedt még a víz mélyére a tengerfenék láthatatlan fenevadjának végzetes támadáskor?!

Mikrofonpróba - zenélő búvársisakkal a mélybe

A bosszúvágy indította tudományos kutatás során nemcsak a tengerfenék, hanem az emberi kapcsolatok addig láthatatlan zugait is megpillanthatjuk. Akár a Tenenbaums-ban itt is egy normális apaszerepet vállalni képtelen férfi áll a középpontban, akinek múltjából előbukkan fel nem vállalt fia. A fedélzeten, leginkább az apró emberi kudarcokból támadt hullámok csapnak át, és okoznak kellemetlenséget a kapitánynak, a legénységnek, egy vendég újságírónak, de igazi, mindent elsöprő áradás nem lesz. Ez nem a cunami helye és ideje.

A lemez menürendszerének bájos egyszerűsége az óvodáskori rajzokat idézi, ami passzol is a film abszurd hangvételéhez. A lemezen található bónuszok tartalmassága egyenesen arányos a képek és a zene bonyolultságával.

Bekapcsolhatjuk az audiókommentárt, amellyel a rendező Wes Anderson és a társ-forgatókönyvíró Noah Baumbach magyarázatával kiegészítve nézhetjük végig a filmet. A törölt jelenetek nagy részének sorsa teljesen érthető, kilenc esetben nem is igazi jelentről, hanem inkább csak snittről van szó.

A leggazdagabb matériát a Sztárok a díszletek közt című menüpont rejti, egy tíz percnél alig hosszabb anyagról van szó. Első körben megtudhatunk néhány alapinfót, hogy miként bukkant fel az Édes vízi élet a rendező fejében, aztán színészek szinte kötelező dicsérete következik. Bill Murray olyan természetes, hogy már nem tudni mikor önmaga és mikor Zissou, mondja Owen Wilson. Róla kiderül a nagy titok, miszerint egy, az eddigi szerepeitől teljesen eltérő, a film számára építette figurát alkotott. Nehezen hihető modern férfi, aki jó és ártatlan, mindezt hitelesen hozza a kamerák előtt. Rendben, de végső soron mi is egy jó színész feladata? Dafoe a filmben csendesen duzzogva és lojálisan szolgálja a kapitányt, a rendezőt viszont maradéktalanul lelkesen; Jeff Goldblum intelligens és könnyed, Anjelica Huston a tökéletes viselkedés és stílus mintaképe, a rendező pedig nyugodt alkotói légkört biztosít, stb. Mindez egyébként valóban igaz, de ha ezen kívül nincs mit mondani, akkor talán nem is kellene a fenti szavaknak elhangzaniuk, mert a filmből mindez úgyis kiderül.

Szintén nem túl informatív az a pár perces jelenet, amelyben a hajóról, a Belafonte-ról kapunk képet, pedig ez az egyik legjobb ötlet a filmben. A félbevágott hajótest hosszkeresztmetszetben mozgó figurák önmaguk alkotta rendszert szemléltetve mozognak a szaunától a hatalmas és nélkülözhetetlen vörösborválasztékkal felszerelt konyháig. Ezekben a jelenetekben gyakran érdekesebb kiszúrni azt, ami a háttérben látható.

(Lélek)búvárkodás közben

Kiderül, hogy a technikai trükkökkel a film visszafogott abszurdját megtámogató alkotók csínján bántak a stop-motion technikára épülő számítógépes effektekkel. Valóságosnak ható, a reálistól csak nagyon picit eltérő lényeket kreáltak Zissou alámerüléséhez, a szivárvány összes színében pompázó csikóhalat.

Az extrákkal és a filmmel kapcsolatos érzésünk hasonló. Sok önmagát kiteljesíteni nem tudó, szerethető figura botladozik a képeken. Mindez nagyon emberi, de nem elég ahhoz, hogy igazán drámai legyen. Elkelne még némi titokzatosság, itt azonban teljes valójában felbukkan az események elindítója, a tenger mélyének sötétjében élő jaguárcápa. A nagy Szembesülés pillanata ugyanakkor kellően komolytalan, hogy ne legyen patetikus a zárás. A titok akkor izgalmas, ha nem tárul föl teljesen, a bónuszokra éppen az ellenkezője igaz, annál értékesebbek, minél több titkot tárnak fel egy film elkészüléséről, az Édes vízi élet extrái sikerülhettek volna kevésbé „drámaira”.