Egy bolond százat csinál

Egy bolond százat csinál?

Bemutató: 2006. szeptember 28.

„Humorban nem ismerek tréfát” – szól Karinthy unásig idézgetett híres mondása, ami nagyon idekívánkozik az Egy bolond százat csinál-remake kapcsán. Át kéne már egy kicsit érezni annak felelősségét, hogy vígjátékot készítünk és ezzel szórakoztatni akarjuk a közönséget. Lehet, hogy a forgatáson a stáb jól szórakozott azon, ahogy Oroszlán Szonja azt mondta, hogy ’orkánkabát’, de ez a vásznon a nézőnek egy cseppet sem vicces.

A Meseautó-t, a Hippolyt-ot és az Egy szoknya, egy nadrág-ot követő legújabb remake alkotói viszont mindig a legegyszerűbb megoldást választják és a legolcsóbb vicceket sütik el. Amikor alaposan ki lehetne dolgozni egy helyzet komikumát, akkor inkább átváltanak zongorazenével kísért burleszkbe, mert azt hamar le lehet zavarni, és már léphetünk is tovább a következő „vicces” jelenetre, de az sem ritka, hogy a Szeszélyes évszakok régimódi poénjai köszönnek vissza

Át kéne már egy kicsit érezni annak felelősségét, hogy vígjátékot készítünk és ezzel szórakoztatni akarjuk a közönséget

Az ostoba táncos lányt játszó Ullmann Mónika megjelenése eleinte szórakoztató, de egy idő után szerepe szerint átalakul (tetsz)halott lánnyá – így legalább nem kellett szöveget írni a számára. Ahogy önmagában jó a Kapa–Pepe (illetve bocsánat: Kuplung és Csumpi) páros is (legalábbis, ha jók voltak már számtalan Jancsó-filmben és az előző remake-ben, akkor most is jónak kell lenniük), de ennek a filmnek kilógnak a közegéből. A legolcsóbb megoldás mind közül pedig Badár Sándor kínai maffiafőnökként való szerepeltetése. Ez a gesztus körülbelül azzal egyenértékű, amikor az Egy szoknyá-ban Rudolf Péter úgy játszotta a nőt (pontosabban a nőt játszó férfit), hogy a fejére dobott egy parókát – és a nézőnek már ekkor meg kellett volna szakadnia a röhögéstől.

Egy ilyen agyonkoptatott ötletnél, mint a doppelgänger motívuma amúgy is különösen össze kell szednie magát a rendezőnek és a forgatókönyvírónak. Esetünkben azonban több az egy percre jutó termékelhelyezések száma, mint a vicceké (mert az a szomorú igazság, hogy egy másfél órás vígjátékban a három jó poén kevés). Mivel a vígjátéki ötletek fantáziátlanok, a kreativitás csúcsa az a filmben, hogy lehet minél ügyesebben megvalósítani a product placementet, és boldoggá tenni egy jégkrém- és néhány autógyártó céget, egy bulvár napilapot, egy programmagazint, egy tévéműsort stb. stb. És ez nagyon szomorú. Ennyire azért nem muszáj filmet készíteni.

Már az eredeti Egy bolond százat csinál minősége sem érte el a Meseautó vagy a Hyppolit, a lakáj színvonalát, de ott a gyengébb sztorit remek dalok dobták fel („Nincsen lakat a számon…”), és érdekes módon még a bemondások („Afrikában minden majom személyes ismerősöm”; „Miért iszol folyton? / Mert ízlik.”) is sokkal frissebbek voltak (sőt még ma is annak hatnak), mint a remake lejárt szavatosságú poénjai („Kombájn volt a jeled az óvodában?”). És még valami célt szolgálnak ezek a fent említett dalok, amit az újrafilm alkotói egyáltalán nem vettek észre: az 1942-ben, azaz a II. világháború idején készült vígjátékban minél jobban el akartak távolodni a valóságtól.

A fantázia, a humor és a minőség rovására

A főcímben olyan karakterek szerepeltek, mint „egy kitalált főúr” vagy „ilyen inas nincs”, a két hasonmás közül az egyiknek, a nagy vadásznak már a neve is olyan lehetetlen volt (Gróf Rod-Igor Szu-Azerew), hogy semmilyen szinten sem lehetett komolyan venni, és az egész film eleve sokkal elemeltebb volt. Így volt értelme a főcím előtt közölt pár soros felhívásnak, mely szerint a következőket nem kell komolyan venni, mert „színészekkel játszunk komédiát”. Ezt a néhány sort a remake is kritikátlanul átvette, ennek fényében azonban meglehetősen ellentmondásos a sztori elemeit mindenképpen a mai nagy magyar valóságra aktualizálni night club-tulajdonossal, lecsúszott, elvált értelmiségivel, sztriptíztáncosnőkkel, kínai maffiózókkal, ukrán menekültekkel. De ha már mai világunk és az újmódi, trendi életstílus elé akartak görbe tükröt állítani, akkor meg édeskevés a plázacicákat oly módon kifigurázni, hogy óriási műkörmöket tesznek Oroszlán Szonja ujjaira és ízléstelen göncöket aggatnak rá.

Ha szigorúak akarunk lenni, ez a kényelmes hozzáállás egyenesen erkölcstelen: az új Egy bolond százat csinál alkotói úgy kezelik a nézőt, mint az Irigy hónaljmirigy által kínált színvonaltalan szórakoztatást ránk zúdító kereskedelmi tévé. A filmet nézve úgy tűnik, a készítők szerint mindegy, mit mutatnak, bármi jó lesz, bármit megeszünk, ha eleget látjuk a plakátját és a tévéspotot, vagy eleget halljuk a filmhez készült fülbemászó dalt.

Félreértés ne essék: nem a film remake mivolta a baj (készültek már nagyon jó újrafilmek is a filmtörténet során), és nem a sorozatgyártás (hiszen annak idején, a harmincas-negyvenes években szintén sorozatgyártották ezeket a könnyed komédiákat), hanem hogy mindez a fantázia, a humor és a minőség rovására megy. De hát a néző könnyen felejt, így lehet, hogy alszunk kettőt, és máris jöhet az újrahasznosított Péntek Rézi, Lovagias ügy vagy Az én lányom nem olyan. De az is lehet, hogy a magyar közönségfilm újraélesztését nem ezen a vonalon, hanem inkább például a – magyar vígjátékok aranykorát csak címében idéző – Csak szex és más semmi-én kéne folytatni.