Egy makulátlan elme örök ragyogása

Felejthetetlen

Bemutató: 2004. augusztus 19.

Bújj el az agyad legtávolabbi zugában! Jim Carrey, Kate Winslet és gyerekkori másaik

„Boldogok a lelki szegények, mert övék Isten országa.” Boldogok az agymosottak is, mert övék a makulátlan elme örök ragyogása. Ezt gondolja Joel Barrish (Jim Carrey) is, miután kezébe jut a cetli: a barátnője, Clementine (Kate Winslet) töröltette az emlékeit róla. Erre csak egy válaszlépés lehet: töröltesd ki te is a csajodat az agyadból, a Lacuna Rt. a szolgálatodra áll. Attól ne félj, hogy agysérülést szenvedsz, hisz ahogy Dr. Mierzwiak (Tom Wilkinson) sommáza a lényeget: „Az eljárás maga az agysérülés.” Nekifekszik hát az operátor (Mark Ruffalo) az agyadnak, hogy leszívja a jobb féltekéd, a segédje (Elijah Wood) pedig a csajodnak, hogy a leszívott érzelmi tudással hálózza be; te pedig elindulsz visszafelé a nővel kapcsolatos emlékeidben, mígnem az eltűnő memória kámforában rájössz: életed legszebb pillanatai fűznek hozzá. Mit tehetsz ilyenkor? Bújj el az agyad legtávolabbi zugában, és vidd magaddal a csajodat is, vagy legalábbis a róla kialakított mentális levonatot, no meg bizakodj: Dr. Mierzwiak és csapata nem talál rád…

Három a magyar igazság, így most már biztosak lehetünk abban, hogy mi Charlie Kaufman monomániája: a zabolátlan emberi elme feltérképezése. A 21. század forgatókönyvírásának felforgatója megjáratta már velünk John Malkovich neurális bugyrait, adaptált minket saját lelkivilágához, most pedig Jim Carrey agytekervényein utaztatva vezet be az emberi emlékezés bizonytalan dzsungelébe. Ezzel Kaufman eddigi munkáin túl a Makulátlan elme forgatókönyve is csatlakozik a reverz (Memento, Visszafordíthatatlan) és fragmentált struktúrájú (21 gramm) mozik örvendetes újhullámába, eltekintve attól, hogy sajátos abszurditásával ragasztja a keserédes mosolyt az arcunkra.

A strukturalisták öröméhez mérve már csak a vizuális gyönyörök szerelmesei élhetnek át több orgazmust, mivel nyíltan kijelenthetjük: Michel Gondry a Libidó (Human Nature) remek pillanatain túl végre megtalálta a témát, melyre egy nagyjátékfilmnyi időn keresztül fel tudja fűzni azt a képi zsenialitást, amit megszokhattunk tőle Björk, Beck, a Daft Punk, a White Stripes és még sorolhatnám, kiknek a klipjeiben. (Ha valaki nem tudja visszafogni ezek után magát, játsszon velünk a kliprendező Gondry életművét feldolgozó kétoldalas DVD-ért.) Azon nem vitázom, a vizuális ötletek egy séma, az emlékek elvesztése köré épülnek, de olyan változatossággal és invencióval, hogy annak minden direktor csak kulloghat a nyomában így 2004 derekán. Hol az utcanevek, cégtáblák, könyvgerincek törlődnek ki az emlékkel párhuzamban, hol a színek kopnak ki, hol pedig tengervíz árasztja el a vizuális memória omladozó várát, és még ezzel sem lőttem le túl sok poént, olyan bőséges Gondry képtára.

Édeshármas - Winslet, Gondry és Kaufman

Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a francia rendező klipjeiben is rendkívül távolságtartó a hagyományos digitális trükkökkel és a virtualitással szemben, és sokkal inkább szereti a Gondry család manufaktúrájában mechanikus kézügyességgel, fizikailag megoldani a látványelemeket, talán animátor múltjának is köszönhetően. Külön érdekes, hogy a Makulátlan elme magával ragadó képi világa milyen puritán operatőri munkával párosul a szakma dominájának keze nyomán. Ellen Kuras kamerája végig vállon van, miközben mégis statikus beállításokkal dolgozik javarészt, emellé pedig alig használ többet egy-két lámpánál világításként, mindezzel életszerű, nouvelle vague-os frissességet kölcsönözve a mozinak.

A színészvezetésben is követett minimalista hozzáállás az, ami el kell, hogy oszlassa az előítéleteket Jim Carrey drámai képességeit illetően. Csak pénzfeldobással lehetne eldönteni, hogy itt vagy a Truman Show-ban nyújt-e meggyőzőbb s emberibb alakítást a gátlásos kisember bőrébe bújva. De a prekoncepciók levetkőztetéséért folyó tréning része lehet az is, ha Kate Winslet és Kirsten Dunst játékát befogadjuk, őket se láthattuk eddig hasonlóan emberi szerepkörben.

Az intellektuális és vizuális örömpatronok mellett készüljünk fel a szív nevű belső szervünk ellen intézett komoly támadásokra is, hisz végső soron egy szerelmesfilmmel állunk szemben. Egy szerelmesfilmmel, ami végre képes újat mondani a szerelemről. Képes végigvezetni azon az érzelmi hullámvasúton, amin már mindenki végigutazott egyszer, aki valaha is kapcsolatba keveredett a másik nemmel. Valami ilyen lehetetlen kevercset kapunk, ha Kaufman romantikus mozit ír. Ész és szív oda-vissza dobálja a magas labdákat. Ilyen ez a mozi. Két zseniális elme örök ragyogása.