Este

Hosszú alkony

Bemutató: 2007. szeptember 27.

A hazai filmes világ joggal büszkélkedhet(ne): Antal Nimród után a második magyar rendező mutatkozik be idén amerikai stúdiófilmmel. Amíg Antal az Elhagyott szobával klasszikus műfaji thrillert alkotott, ami meglehetősen jól szerepelt Amerikában, Koltai Estéje nehezebb eset: a melodráma kissé képlékeny műfajához áll közel, s fogadtatása (mind a szakma, mind a nézők részéről) sem volt egyértelműen pozitív – ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) Magyarországon nagyobb sikert jósolok az Estének, mint a hazai mozikban szerény nézőszámot elérő Antal Nimród-filmnek, hiszen egy magyar rendező számára egy sztárokkal teli melodráma még mindig kevésbé eretnek műfaj, mint a thriller.

Az elsőrangú szereplőgárda jelzi, bíznak Koltaiban

Ha az Este stáblistáján végigtekintünk, egy dolog rögtön bizonyossá válik: Koltai Lajos neve valóban jól cseng Hollywoodban, nem azon honfitársaink közé tartozik, akik csak Magyarországról tűnnek világhírűnek. Hogy ez mennyiben köszönhető első rendezésének, a Sorstalanság-nak, vagy inkább operatőri sikerei jelentik a garanciát a Focus Features stúdiónak, teljesen mindegy; olyan filmet rendezni, amelyben szerepel Meryl Streep, Glenn Close, Vanessa Redgrave, Tony Colette – hogy csak a legnagyobb neveket említsem -, mindenképpen nagy fegyvertény. Éppúgy, mint Antal Nimród esetében – aki az egyik fanyalgó kritikát kapta a másik után -, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a rendezők (no meg az Este operatőre, Pados Gyula) olyan bizalmi és anyagi tőkét kaptak a világ legnagyobb filmes piacának szereplőitől, amiről a magyar filmesek többsége álmodni sem merhet.

Persze nem egyszer előfordul, hogy a stúdiók vezetői alaposan mellélőnek, de többnyire nagyon is tudják, mit csinálnak. Így – bár az Este sok szempontból kritizálható alkotás – érdemes abból kiindulni, hogy tudatos, profi filmmel állunk szemben, nem pedig Koltai „agymenésével”, ahogy azt többektől hallottam. Bestsellerből filmet csinálni mindig csúszós pálya, pláne az Este jellegű regények, sokszereplős, érzelmektől fűtött, szövevényes mondatokkal elmesélt történeteit nehéz vászonra vinni. A stúdió vállalta a kockázatot, és megszerezte Michael Cunningham forgatókönyvírót, aki (az Estével sok szempontból rokon) Órák kapcsán bizonyította, képes megoldani a feladatot. Ezután került Koltai a képbe, aki a Sorstalanság esetében egy magasművészeti regényből készített fogyasztható (és a Kertész-szöveg mélységét ismerők és számon kérők számára joggal kritizálható) midcult filmet. Nos, itt a feladat egy midcult regény midcult mozivá alakítása volt.

A jelenben játszódó jelenetek kevésbé jellegzetesek

A regény forgatókönyvvé csupaszítása sikerült, de korántsem makulátlanul. A szövegből megismert alaphelyzet változatlan maradt: egy haldokló öregasszony visszaemlékszik egy ötven évvel ezelőtti esküvői bulira, ahol valami titokzatos, tragikus esemény történt. Bár Cunninghamet az idő virtuózának tartják, ebben a könyvben a múlt és jelen párhuzamos elmesélése nem volt különösebben eredeti, a két idősík összekötése pedig néha kifejezetten közhelyes motívumok (például a jeleneten átrepülő szentjánosbogarak) megjelenítésével történt. A film plakátján szereplő marketing-szöveget a múltbeli titok misztériumára építik, nos ezzel mindössze annyi a gond, hogy ez a titok – amit, habár nem hiszem, hogy bárkit meglepnék vele, nem lövök le -, önmagában egyáltalán nem olyan izgalmas, hogy érdekessé tegyen több mint két órányi játékidőt. Sokszor tanácstalanul álltam a szereplők motivációi láttán; hogy csak egy példát említsek, nem volt érthető, Anne (Claire Danes) miért tartja a távolságot a sugárzó egyéniségű Buddy-tól (Hugh Dancy). Az ehhez hasonló tisztázatlanságok oka nem pusztán a forgatókönyv, hanem a színészvezetés terén keresendő, még akkor is, ha tényleg elsőrangú sztárok bravúros alakításait láthatjuk, amelyek azonban nem álltak össze drámai viszonyok igazi rendszerévé. 

Pados Gyula és Koltai tökéletes képi világot varázsoltak az 50-es években játszódó jelenetekhez: a díszlet, a jelmez és a csodaszép oldtimer autók hibátlan miliőt alkotnak. Amennyire karakteres a múlt ábrázolása, annyira színtelen-szagtalan a jelen idei szál. Ha az Órák-kal hasonlítjuk össze az Estét, előbbiben az alkotók minden kor jellegzetességét képesek voltak megragadni, Koltaiéknak pedig mintha csak kötelező kör lett volna minden, ami ma játszódik. A film dramaturgiai egyenetlenségének dacára sokáig fenn tudja tartani a nézői érdeklődést, a csúcspontot jelentő tragikus jelenetet pedig kifejezetten mesterien rakta össze Koltai, kár hogy ezt követően, egy tízperces könnyed levezetés helyett még fél órányi elmélkedés következik az életről, Meryl Streep hosszú körmondatokban monologizál a „minden úgy történt, ahogy történnie kellett” gondolatkörről - a sokáig húzódó, dagályos vég talán a tengerentúli elvárásoknak hivatott eleget tenni, így ha Koltai legközelebb ismét amerikai filmet rendez, nem ártana megfontolnia egy euro-cut verziót.

Az atmoszféra tökéletes, a szereplők motivációit néha nem érteni

Afelől, hogy Koltai ismét lehetőséget kap egy stúdiófilmre, nincs kétségem, hiszen az Estével bebizonyította, hogy rendezőként is ért az érzelmek képekké alakításához, még ha az arányokkal időnként még problémái is akadnak. Ha ezeken túllép, a melodrámák mestereként tekinthet rá a világ.