Felkavar a szél

Ahol zsarnokság van...

Bemutató: 2007. május 24.

A Kes, a Nevem Joe és a Még egy csók rendezőjének 2006-ban Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott filmje vállaltan egyoldalúan mutatja be az Ír Köztársasági Hadsereg, azaz az IRA 1920 körüli hőskorát. Mindez fel is háborította rendesen a brit sajtót, Loach filmjének azonban közel sem egyoldalúsága vagy elfogultsága a hibája...

A mű legfőbb hibája sokkal inkább bennfentességében keresendő. Angolok és írek készítették angoloknak és íreknek (azaz saját maguknak), a közvetlenül nem érintett, kívülálló (például a magyar) néző számára így eleve nehezen érthető. Erősen elidegenít például, hogy olyannyira épít az angol-ír történelmet érintő előzetes ismeretekre, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre eligazodik a bonyolult történelmi-politikai képlet, a Sinn Fein, a Dail Eireann, az Ír Szabad Állam és Észak-Írország, a Szabad Állam-pártiak és a köztársaságpártiak (akik közül ráadásul éppen a Szabad Állam-pártiak azok, akik behódoltak az angoloknak) alkotta szövevény hálójában.

A film ezenkívül annyira „durr, bele a közepébe” kezdődik, olyan gyorsan pörögnek az események, hogy időt sem hagy a néző számára az azonosulásra. Jellemzően két főhőséről jó fél órán keresztül az sem derül ki, hogy testvérek, az angol különleges katonai egységek ellen küzdő IRA-harcosok szabadcsapatának többi tagja pedig szinte arcot/nevet sem kap, néhány kivételtől eltekintve megkülönböztethetetlenek egymástól. A nyilvánvaló alkotói szándék ellenére így nem kerülünk be a történetbe, nem a hősökkel együtt éljük át a kétségtelenül izgalmas, igazságtalan, vérlázító és megrázó eseményeket, csupán külső szemlélők maradunk.

Nem a hősökkel éljük át a kétségtelenül izgalmas eseményeket

Loach ugyanakkor több ponton is megpróbálja közelebb hozni figuráit. Nagyon érzékletes például, hogy az angol terror kiterjesztésének, az IRA megalakulásának, a sziget kettéosztásának, a (felháborítóan igazságtalan, cinikus) békeszerződésnek, a polgárháború kezdetének történetét egy testvérpár alakján keresztül ábrázolja. A kezdetben gyávának bélyegzett Damien és bátyja, az ellenálló-csapatot vezető Teddy kapcsolata, illetve egymáshoz és az ügyhöz való viszonyuk alakulása a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A két fiú kiegészíti egymást, egyikük a szavak, másikuk a tettek embere. Habár a cselekmény bonyolódása során kezdeti állapotukból jócskán elmozdulnak (mindketten valódi pálforduláson mennek keresztül), kettejük érzelmeinek összege nem változik, csupán helyet cserélnek egymással.

A nézői átélést segíti az is, hogy a film rögtön egy átélhető, hétköznapi helyzettel kezdődik (ír fiatalok hurlinget – kelta eredetű, ütős csapatjátékot – játszanak a mezőn), amit közvetlenül ezután egy véres, az angol elnyomást illusztráló jelenettel ellenpontoz (a hétköznapi helyzetekre feleselő drámai ellentétek később is jellemzőek). Ezenkívül a szépen végigvitt szerelmi szál is arra hivatott, hogy közel hozza hozzánk a harcoló hősöket (főleg egyet közülük).

Ahogy Loach filmjében az angol katonák olyan irreálisan gonoszak (szadista élvezettel terrorizálják az átlagírt, kínozzák meg a felkelőt, és kizárólag üvöltve kommunikálnak), hogy az nyilvánvalóan szimbolikusan értelmezendő (statisztikailag is lehetetlen, hogy ne legyen egy olyan brit katona sem, aki nem élvezetből, hanem csupán muszájból hajtja végre a parancsokat), úgy a két központi figura is szimbolikus. Sajnos a film közben rá kell jönnünk, hogy Damien és Teddy nem kidolgozott karakterek, nem saját egyéniséggel rendelkező, átélhető hősök, hanem egy eszme képviselői.

Megrázó alkotás, megdöbbentő és brutális befejezéssel

Nincsenek saját döntéseik, előre meghatározott (a forgatókönyvíró által) megszabott kényszerpályán mozognak. Nem valódi személyiségek, csupán a kétféle hozzáállást jelenítik meg – megfelelően szélsőségesen. Damien a később saját magán erőszakot tevő óvatos békepárti attitűd megjelenítője, míg Teddy a harcos tettrekészségből a cél érdekében kompromisszumot kötő vezéregyéniséggé válás szimbóluma. Miután pedig Damien, Teddy és a többi hős IRA-harcos saját elveinek ellentmondva már nemcsak angol katonákat, hanem civilt, sőt saját bajtársat is gyilkol, nem tudunk másként gondolni rájuk, mint a lépéseket kényszeresen végrehajtó sakkfigurákra. Így ha végigvezetjük az egyenletet, nem is lehet más a befejezés, mint az a végtelenül tragikus, megrázó zárlat.

Ken Loach a hétköznapi nyitánytól a mindennapi élet jelenetein keresztül (bírósági tárgyalás, politikai vita, templom, mulatság stb.) bizonyos képsorok sokatmondó egymásra tükröztetéséig (lásd korábbi jelenetek, helyzetek és párbeszédek megismétlődése a film végén) sok mindent tett azért, hogy műve ne legyen tanmese, de mégsem eleget. Így történhetett, hogy a Felkavar a szél megrázó alkotás, megdöbbentő és brutális befejezéssel, mégsem kavar fel eléggé.