Grindhouse

Szeretni bolondulásig

Bemutató: 2007. szeptember 20.

A double feature az amerikai filmipar válságkorszakának sajátos mellékterméke: a filmszínházak tulajdonosai, hogy becsalják a csekély pénzű, a tévé csábítása által megkörnyékezett nézőket, egy jegy áráért két alkotást játszottak le. A kereskedelmi cselnek induló mozgalom külön iparágat hívott életre: a double feature előadásokon egy A-kategóriás vivőfilmet, valamint egy csökkentett nívójú B-filmet párosítottak össze, utóbbi mozikra pedig külön stúdiók szakosodtak, amelyek sajátos produkciós koncepciót honosítottak meg.

A korszellem megidézése és a filmes parafrázisok elhelyezése Death Proof

Olcsón és villámgyorsan dolgoztak, tiltólistára tették a formai kísérletezést és az artisztikus megoldásokat, és szemérmetlenül törekedtek a nézőközönség vélelmezett igényeinek totális kiszolgálására (illetve alulmúlására, hiszen produkció azon még soha nem bukott meg, hogy alálőtt a nézők ízlésének).
Eme gyártási szabályzat nem sok teret adott a kreativitásnak, a lehasznált sablonokat részesítette előnyben, és tömeggyártásra törekedett; fonák módon mégis szép számban születtek olyan darabok, amelyek különböző okoknál fogva időtállónak bizonyultak, miként a zsánert is markáns arculattal ruházták fel.

A B-filmek kora a blockbusterek megjelenésével leáldozott, a double feature szelleme ma már csak vásár- és ünnepnapokon idéződik meg a mozivásznon. 1994-ben Tim Burton az Ed Wood című mesterművel állított emléket a filmtörténelem legrosszabb rendezőjének tartott Edward D. Wood Jr. végtelenül elhivatott, nemkülönben mérhetetlenül dilettáns munkásságának, utóbb pedig a hollywoodi filmipar címzetes hülyegyerek-szupersztárjai tökélték el, hogy közös alkotásban támasztják fel a zsánert. Rodriguez és Tarantino csöpögős szentimentalizmussal és málészájú alázattal fordultak a téma felé; elkötelezték magukat, hogy a B-filmekre jellemző formai és dramaturgiai jegyeken túl a double feature vetítések technikai jellegzetességeit is felvonultatják, hogy minden részletében autentikus élménnyel, valódi időutazással kínálhassák meg a nézőt. A Grindhouse-t tehát elmeháborodottak készítették bolondoknak, ennélfogva jó ízlést, avagy józanságot teljességgel felesleges lenne számon kérni a tárgyalt műremeken. Tarantino és Rodriguez közösködése lelkes bolondozás csupán, melynek első része a klasszikus zombifilmek végletekig eltúlzott parafrázisa, második fele mocskos és rozsdás, parasztos road movie-suspense thriller egyveleg.

Mocskos és rozsdás, parasztos road movie-suspense thriller egyveleg Death Proof

A Sin City fergeteges sikeréből éppen csak kilábalt Rodriguez gyermeki gátlástalansággal, ám egy veterán moziaddikt aberrált örömével hágott át minden létező határt: a Planet Terror banalitása elképesztő, gore-faktora pedig minden gusztustalanságon túlmutat. A nyitófilm komikus és gyomorkavaró ámokfutam, sztereotip figurák által elővezetve; intellektus ugyan nem sok szorult belé, szenvedély viszont annál inkább, a zsáner formai megoldásait pedig magabiztosan demonstrálja. Élvezetéhez kell egy dózis geek-ség, a zombifilmek barátai számára azonban teljességgel visszautasíthatatlan ez a vad élőhalott-karnevál, mert az amputált lábú ex-gogotáncos főhősnő – kinek neve Cherry Darling!!! - protézisként is szolgáló multifunkciós AR-15 gépkarabéllyal mészárol, custom Harley-Davidson nyergében rója az országutat, és pimasz dumával koptatja le a kegyeire pályázó pasikat.

Azok számára, akiknek ennyi coolság sem volna elég, irgalmatlan mennyiségű geget halmozott fel a rendező: a gyilkos kedvű chicano, az emberi heréket gyűjtő badass mexikói, a debil rendőrtiszt, az őrült orvos figurája mind-mind szerfelett mulattatóra sikeredett.

Banalitása elképesztő, gore-faktora mindenen túlmutat Planet Terror

Rodriguez az akciót, a gore-t és a tempót helyezte előtérbe, még cimborája, Tarantino a korszellem megidézésén és a filmes parafrázisok tökéletes elhelyezésén fáradozott a Death Proof című epizódban. Az 1970-es évek első felében járunk: a juke boxban 7 inches kislemezek pörögnek, háromszáz lóerő felett tombolnak a korszak kamaszálmokat megtestesítő izomautói, a csajok forrónadrágot viselnek és pszichedelikus rockzenére révednek. A második film kiforrott és tudatos munka, ám nem tudja, vagy nem is kívánja felvenni a Rodriguez által diktált gyilkos iramot; a suspense szabályaihoz igazodva Kaszkadőr Mike (Kurt Russel) őrülete megfontoltabb iramban bontakozik ki, a spéci Chevy Novával elkövetett kéjgyilkosságok jó ideig váratnak magukra, miközben a szereplők szétszövegelik a történetet (egyszerűen túl sok és túl sűrű a dialógus) - a vad finálé azonban kellően combosra sikeredett.

A Grindhouse hangulatát, élvezeti értékét elmondhatatlan mértékben fokozza a koncepció kidolgozottsága. A felirat szerint a mozi igazgatósága a nézők elnézését kéri az esetlegesen hiányzó tekercsek miatt (amelyek valóban hiányoznak; kérdéses, egyáltalán leforgatták-e ezeket a jeleneteket), a filmszalag beleég a vetítőgépbe, a filmek előtt és között látható kamu bemutatók közül pedig kettő saját jogon is megérne néhány szót. A Rodriguez által jegyzett, a maga dicsőséges teljességében is megvalósulni látszó (bemutató 2008-ban, csak dvd-n) Machete kivitelezésében és történetszövésében a direktor bemutatkozó filléres gengszterfilmjét, az El Mariachi-t idézi, a Rob Zombie nevéhez kötődő Werewolf Woman of the SS pedig bravúrosan bűnrossz náci-explotation. A markáns arcú Danny Trejo irdatlan dzsungelvágó-késekkel csonkol és belez, ily módon győzve meg az őt eláruló megbízókat a tagline mély bölcsességéről, miszerint „nem ezzel a mexikóival kellett volna baszakodniuk”. A WWoSS a nazi-exploitationokat, azokon belül is a zseniálisan ócska (vagy ócskaságában is zseniális) Ilsa-trilógiát idézi: önkényuralmi jelvényekkel gazdagon kidekorált bombanők masíroznak, őrült tudósok kínozzák az alanyokat a titkos laboratóriumokban, lámpaizzókból formált horogkereszt előtt dalol az árja szőkeség az SS-tagok számára fenntartott bárban, majd a náci dívák farkasnőkké változnak, és különösen vérfagyasztó módon géppuskáznak le mindenkit. Nem csupán a fake trailerben bukkannak fel ismerős motívumok, a Grindhouse mozis utalásokkal egyébként is roppant gazdagon felszerelt; az ínyencek összeszámolhatják, hány exploitation, krimi, road movie és horror kerül felidézésére közvetve vagy közvetlen módon (50-60 biztosan).

Egy moziaddikt aberrált örömével hágott át minden létező határt Planet Terror

A 180 perces anyag önfeledt őrületét tovább fokozza a cameo-szerepekre hívott sztárok önironikus felvonulása: beugrott Tim Robbins, Bruce Willis és Nicolas Cage, Udo Kier egy tébolyult náci tisztet alakít, a Black Eyed Peas zenekar Fergie-jét felzabálják a zombik, Katie Melua, a tündérien bájos énekesnő szexuális abúzust szenved el egy torzszülött által, maga Tarantino pedig mindkét filmben szerepet vállalt.

A Grindhouse filmként teljességgel jelentéktelen és felesleges alkotás, ellenben rendkívül szórakoztató nosztalgia-őrület. Bravúrja abban rejlik, hogy az agyonajnározott rendezők gátlástalanul mertek szarok lenni; bár megvillantották némely jelenetekben, hogy képesek lettek volna eredeti(bb) és nívós(abb) filmeket készíteni, ezt a munkát rábízták a bennük lakó szentimentális hülyegyerekekre, akik mesteri módon idézték meg double feature korszak letűnt szellemét.

UI: Bár a magyar forgalmazásban a filmet kettévágva mutatják be, az alkotói koncepció kikezdhetetlensége miatt teljességgel értelmetlen, egyszersmind oktalan lett volna a két epizódot külön-külön tárgyalni.