Halálkeringő

Családi thriller

Látványos, jól begyakorolt koreográfia, megfelelő partner(ek), technikai tudás, fülbemászó zene, ritmusérzék, vizuális hatás – fontos kellékei ezek egy látványos, szórakoztató produkciónak, legyen szó akár filmről, akár táncról. Sok mindenre kell tekintettel lenni, főleg akkor, amikor egy alkotó a halált szeretné táncba vinni. A műfaji film kevéssé kitaposott útjai veszélyes zónának számítanak a hazai filmgyártásban: annak ellenére, hogy jó néhányan jártak erre az utóbbi években, csak kevesen tértek vissza igazán átütő sikerrel.

Csakúgy, mint a szintén elsőfilmes Daniel Young a Szobafogságban, Köves Krisztián Károly is a thriller és a családi kamaradráma egymásba játszatására tesz kísérletet a Halálkeringőben. Anya-lánya helyett ezúttal apa és lánya kerül a történet középpontjába, akik hosszú évek múltán találkoznak újra, és elevenítik fel elfuserált kapcsolatuk minden kínját.

Elza (Dobó Kata) kilenc hónapos terhesen, egy kevés whisky és nem kevés kokain társaságában éppen harmincadik születésnapját „ünnepli”, amikor a gyűlölt apa személyében (Kern András) megérkezik a nap legkevésbé várt meglepetése. Hiába a szétcsúszott lány könyörtelen és durva visszautasítása, az apa mindenképpen segíteni akar, hogy jóvátegye a múlt bűneit. Az Elza fejében felvillanó, homályos emlékképek és a lakásban mindenütt ott lévő vérnyomok alapján úgy tűnik, van is miben segíteni, már csak az a kérdés, bízhat-e a táskányi drogot rejtegető rendőrnő az apjában, a rég nem látott nyomozóban?

Vérnyomok a lakásban

A Halálkeringő thrillerként határozza meg magát, és érezzük a filmen is, hogy nagyon az akar lenni: feszültséget akar teremteni, a történetet titokzatossá tenni, az üldözöttség paranoiáját megjeleníteni, és ezért a műfaj majd minden eszközét be is veti. A hatás akarása azonban óhatatlanul a néző nyögéséhez vezet. Ennek ellenére mégsem érezzük totális kudarcnak a MOME-n végzett Köves Krisztián Károly debütálását, bár ez nem a thriller műfaji megvalósításának, hanem a mögötte/mellette megbúvó családi dráma finom ábrázolásának köszönhető.

A történetben látszólag minden adott a thriller és a családi dráma közös táncához (mely az ún. domestic thriller alapképlete), ennek ellenére mégsem tudnak igazán segítő partnerei lenni a másiknak. Sokszor kicsit kényszeredetten, kicsit ügyetlenül kapaszkodnak egymásba: egy könnyed keringő helyett kétségbeesett harcot látunk, melynek éppen maga a film esik áldozatul.

A film közepe felé, amikor az apa-lánya konfliktus kerül előtérbe, egyre jobban fájlaljuk ezt a félresiklott küzdelmet. A film drámai vonala ugyanis jobb „partnert” érdemelt volna, sőt, talán megkockáztathatjuk, hogy egyedül is megállta volna a helyét. Az apa-lánya páros ugyanis vérbe áztatott kések és egyéb segédeszközök nélkül is képes megteremteni azt, amire a film egésze nem volt képes: a vibráló feszültséget, az üldöző-üldözött sokszor paranoid szerepcseréit, mindazt, amit egy jó thrillertől elvárnánk. A rendező és a színészek is otthonosabban mozognak a kamaradráma ismerős terepén, ennek köszönhetően sokkal érdekfeszítőbbé, átélhetőbbé válnak a múlt elfeledett (vagy éppen elfedett) sérelmei, mint a lakás véres titkai. Mielőtt azonban elmerülhetnénk a komor hangulatú kapcsolatanalízisbe, a thriller-vonal újra támadásba lendül, és „vérbe fojtja” a kamaradrámát.

A thriller-vonal újra támadásba lendül, és „vérbe fojtja” a kamaradrámát

A művészi igénnyel felfestett (inkább szép, mint félelmetes) vérnyomok forrása mint központi rejtély sajnos nem ad elég izgalmat és fejtörést. Úgy tűnik, mintha az alkotók a nézők helyett (is) megijedtek volna a történet titokzatosságától: az óvatos mennyiségű fordulathoz képest túl sok mankó került a forgatókönyvbe, a vágás ritmusa éppen a homályosságot fokozni hivatott képsoroknál nem bizonyul elég feszesnek, a kulcsmomentumok állandó ismételgetése pedig egy idő után már a nézőnek is kínos.

Hiába a lineáris idő felbontása, és az emlékképeket felvillantó, zavarosnak szánt szekvenciák, a (mentális) kirakós utolsó darabkája már a történet felénél a helyére kerül. Innentől pedig már csak azt várjuk, hogy a film utolérje a nézőt, és eljusson a – logika buktatóin diszkréten elhasaló, ráadásul zavaróan irreális – végkifejletig. A nyugodt/unott várakozást sajnos az sem zavarja meg különösebben, hogy a film felhasználja mind a thrillerekre jellemző suspense, mind a horror sokk-dramaturgiáját.

Az alkotói bizonytalanság a zene és a szöveg túlzott használatában is tetten érhető. A hangulat megteremtéséért felelős zene szinte egy pillanatra sem hagyja magára a képeket, pedig nyugodtan megtehetné: sokszor teljesen felesleges „másodhegedűssé” válik az erős atmoszférájú képek mellett. A színészi játékot is gyakran megzavarja a jelenetek túlbeszéltsége, a forgatókönyv szinte kényszeresen kimondat a színészekkel mindent, amit tesznek vagy gondolnak, még akkor is, ha ennek köszönhetően magukban beszélő szereplők futkosnak az elhagyatott lakásban.

A film erényeit semmiképpen sem a forgatókönyv lapjain kell tehát keresnünk, hanem inkább a filmvásznon. A látványvilágra ugyanis nem lehet panasz, a szerény költségvetés egyáltalán nem hagy nyomot a képeken. Színeiben kissé emlékeztet ugyan az 1 képi világára, ám a finoman stilizált miliő, a tartalomhoz igazított, különleges, mégsem hivalkodó beállítások és kameramozgások (például a keringőt imitáló körfahrtok) egyedivé és emlékezetessé teszik a film képeit, melyek néhol még a forgatókönyv hiányosságait is képesek jótékonyan elleplezni.

Az apa-lánya páros vérbe áztatott kések nélkül is képes lenne megteremteni a vibráló feszültséget

Kicsit döcögősre sikerült ugyan az „elsőbálozó” Köves Krisztián Károly bemutatkozása, mégis reményt keltő kezdet ez: talán egy jobb koreográfiával és felesleges mankók nélkül már teljes lesz a siker – képe (és plakátja) mindenesetre már van hozzá.